Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Dobos László: Köszöntő

„O s z 1 o p i a r t ó k voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohasem vállalt minket. Légüres térbe kerülve, kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostoha gyerekek voltunk és maradtunk — határon innen és határon túl egyformán — mo stohagyerekek, kik sose éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, melege t.“

„Ideje már bizón y“. Ez volt az írás címe. Megjelenése után mint a lap szerkesztőjét magasszintű ideológiai fórum elé idéztek. Fábryt öregségével, elzár- kózottságával, az új valóság nem értésével, engem felelőtlenséggel vádoltak. Hajszálon múlott, hogy az indulásból nem lett ismét megrekedtség, becsapottság és közöny.

Tíz esztendeje dolgozik együtt a szerkesztőségünkkel. Szinte hetenként fordul a posta. Fábry levelei intenek, segítenek, figyelmeztetnek, olykor panaszkodnak. Alig van számunk, hogy ne jelenne meg benne írása. Tíz éve havonként bizonyítja és igazolja azt, amit útrabocsájtójában mondott. Személyesen járunk hozzá, halkszavú mondataira szükség van, szükség van közelségének tudatára. Jó érezni figyelő tekintetét, jó tudni, hogy van egy nagy, okos öregünk.

A folyóirat e számát neki szenteltük. Ünnepelni kívánjuk őt, tisztelni. Lehet, hogy ismét akadnak vádlók, akik Fábry-kultusszal és egy szükségtelen messianizmus vádjával illetnek majd bennünket. A nagy dolgok hirdetéséhez és valósításához megszállottság is kell. Az emberi, a nemzeti méltóság, az emberiesség, a humanizmus igazáért érdemes vállalni bármiféle vádat. Egy drámai és küzdelmes életmű igazolja ezt, mert csak többek lehetünk, de kevesebbek nem, mint a gondolat igaza, a humanizmus igaza, Fábry igaza.