Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg

erősen differenciálódott: a nyáj peremén az anyakönyvekbe bejegyzett hívők vonulnak, s ezek számára az egyházhoz való tartozás egyetlen jegye a kereszténység objektíve megállapítható ténye; az egyházak hatáskörén kívülrekedtek a konformista hívők és a szezon-keresztények, akik csak a legnagyobb egyházi ünnepek idején vagy magánéletük döntő eseményei kapcsán gondolnak az egyházra; ezután következnek a vallásos életet „gyakorló“ keresztények, akik vasárnaponként rendszeresen eljárnak a templomba, évente egyszer, húsvét táján meggyónnak és megáldoznak. Az egyházi pásztorok a valóban vallásosak közé azokat sorolhatják, akik a nem kötelező szertartásokra is eljárnak. S végül következik a laikus apostolok kis létszámú csoportja, ők a nyáj igazi magva. Nagyon éles ellentmondások jelentkeznek a vallás intellektuális színvonalában is: a hívők tömegei megmaradnak a vallásos elképzelések gyermeteg színvonalán, sőt a primitív babonák rabságában, s meg sem értik a vallásos élmények és gondolatok bonyolult rendszerét, melynek keretében a modern műveltséggel rendelkező hívő hitélete lejátszódik. Azok a teológusok, akik szembe mernek nézni a valósággal, beismerik, hogy a vallás válsága egyre mélyül, hogy a kereszténység a modern világban immár letűnő fenomén.

Igen, a papok még keresztelnek, de a keresztapák arra gondolnak, hogy a gyermek fázik, s nem arra, hogy keresztény lett. A templomokban és a katedrálisokban néha felzendül az ének, de térségeik a nap és az év nagyobb részében kihasználatlanul maradnak. A kezek még imára kulcsolódnak, de az igazi vallásosság egyre ritkább jelenség. A kapcsolat még megvan a hívő és az egyház között, de amaz inkább csak gyakorlati segítséget vár emettől, esetleg a túlvilági nyugdíj biztosítását.

íme, az egyházak glória nélkül, kitéve a való világ autonóm szükségleteiből fakadó nyomásnak és ítéletnek.

A történelem lezárt teológiája

Vajon a kereszténység maga hogyan látja ezt a válságot?

Ha a katolikus egyház szemléletére szorítkozunk, két felfogással találjuk magunkat szembe. Az első, bár a század harmincas éveiben keletkezett, máig sem veszített az egyházra gyakorolt hatásának erejéből. 'A másik az ötvenes évek elején alakult ki, s merőben új jelenség.

Ám lássuk előbb az elsőt. Jacques Maritain számára a vallás válságának történelmi folyamata az újkori történelem, a humanizmus tragédiája. A középkor eleje és dereka jelenti számára az emberiség hőskorát. Az ember istenhez emelkedett, világi léte nem is fontos. Az ember csak isten teremtményeként ismeri önmagát. A differenciálatlan vallásos élet bomlását az individualizmus idézi elő: az ember ugyan az isten előtt még hajlandó megalázkodni, de az ember előtt már nem. Mikor önnön eszének autonómiájához ragaszkodik, eredendően egységes lénye kettéhasad, egyik felét a természet nyeli el. de másik fele hiába keresi önmagát. Ilyen körülmények között helyettesítődik az istenközpontú világ az emberközpontú világgal, de az utóbbiból hiányzik az igazi emberi dimenzió.

Ám Maritain szerint ugyanez a tragikus sors éri a kultúrát is. Az ész és a technika, a polgári kultúra e két monumentuma uralkodik az újkor minden területe felett. Ez a folyamat nem ér véget a huszadik században sem: az ember egyre inkább háttérbe szorul.

Az, amit a vallás válságaként fogtunk fel, Maritain számára az isten tragédiája. Hogyan is létezhetne az isten egy olyan világban, melyből kiveszett a képe — az emberi személyiség. Ez a többszörös tragédia az ateizmusba torkollik, amely viszont csak a társadalomból kiábrándult ember gyűlöleteként értelmezhető, amiért ez a társadalom feladta igazi emberi küldetését.

Maritain szerint, ha elejét akarjuk venni a fenyegető történelmi tragédiának, újra az istent kell behelyezni emberi törekvéseink középpontjába. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy térjünk vissza a középkorhoz — a történelmet nem lehet visszaforgatni —, de hogy nyiltan szóljunk: elő kell készíteni az isten földre szállásának feltételeit, s az ember önmagán való felülemelkedését, vagyis istenhez térését.

Ám! mi történjék az adott társadalmi viszonyokkal, a ma létező kapitalista, dualisztikus állammal, mely az ember meghasonlását előidézi? A keresztények számára az elidegenítő dualizmus megszüntetéséhez vezető egyetlen út az ember lelki életének alkotó személyiséggé emelése, tehát vallásos lélekké formálása. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a kereszténynek kötelessége a gazdasági és politikai élet integrálása, az egyháznak megfelelő etikai rendbe ágyazása. A hívő vegyen részt a társadalmi harcokban, s keresztényként foglaljon bennük állást. Ez az aktivitás a szentség egy új formája, ezt hirdetni, támogatni az egyház küldetése. Oj történelmi eszményt állít a kereszténység elé, s ez az eszmény sokban különbözik a középkor halott eszményeitől. S bár csak nagyjából lehet körvonalazni, Maritain meg van győződve róla, hogy gyakorlatilag is