Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg

megvalósítható. Az új társadalmi rendszer ezek szerint nem lehet a középkor „felülről“ egységesített rendje. Csak pluralisztikus szerkezetként lehet elképzelni, amelyben a kollektív-, a csoport-, és a magánérdekek kölcsönösen kiegészítik és támogatják egymást. A gazdasági életben például a kollektív ipar mellett léteznének családi tulajdonban levő mezőgazdasági üzemek is; a társadalom alapja továbbra is magántulajdon lenne, de azt az általános jólét megteremtésére kellene kihasználni. A gazdasági élet különféle korporációk keretébe nzajlanék, s ezen belül a termelők alá volnának rendelve a fogyasztóknak, ezek pedig a politikai egyesüléseknek. J,ogi téren ez a társadalom respektálja majd a társadalmi rétegek különbözőségét. Eltérő jogaikat és kötelességeiket pedig az általános keresztény elvek és célok szempontjából ítéli meg. A politikai életet a kereszténység szellemétől átitatott tolerancia jellemezné, s e keresztény szellemiség lenne a társadalom irányító elitjének vezér-elve.

Maritain társadalmát sem az egoista-individuális kapitalista társadalmi rend, sem a kommunisták kollektivista elképzelései alapján nem lehet megvalósítani. A két véglet között Maritain számára a keresztény perszonalista megoldás jelenti a kivezető utat: vagyis az ember és a természet, a civilizáció és a kultúra istenben való meg- békéltetése. Maritain „Keresztény humanizmus" című művében kijelenti, hogy a keresztény történelmi eszme megvalósítása csak a kapitalizmus meghaladása után lehetséges. Ezt a kijelentést nem szabad túlértékelni. A már felsorolt összefüggések alapján nyilvánvaló, hogy Maritain ezzel nem megy túl a tőkés társadalom burzsoamentesí- tésének követelményén s a tomizmus keresztény demokráciáján.

A történelem nyílt teológiája

A második világháború után, az ötvenes évek elejétől, a katolikus teológusok körében új elméletek keletkeznek a vallás válságát illetően.

Desqueyrat francia jezsuita szerint ez a válság világméretű. Nemcsak a keresztény vallásokat érinti, hanem a vallást általában. Nemcsak a vallásos érzés hanyatlásáról, a kultikus formák kevésbé kultikus formákkal való helyettesítéséről van szó, hanem egyre mélyülő általános hitetlenségről. Desqueyrat ennek a folyamatnak nemcsak a vallás s a kereszténység szempontjából tulajdonít jelentőséget. Mindezt inkább a gyö- kértelenség és pusztulás jeleként fogja fel, s ez szerinte az egyre mélyülő és fellendülő forradalom következménye. Nem a vallás vagy a kereszténység került tehát válságba. A gyökeres, mindent átható forradalom a tulajdonképpeni válság, a jelenkori emberiség planetáris válsága. S ilyen értelemben az az objektív oka a vallás válságának is. Belőle támad az új értékek világrendje.

A kereszténység az előtt a feladat előtt áll, hogy megértse ezt az „új misztikát“, megértse az egész világra kiterjedő forradalmi folyamatot és annak planetáris jelentőségét. Ezért kevés értelme van annak, hogy az európai történelem és az európai szellem jegyében mérjük fel ezt a forradalmat. Aligha járható az az út, hogy a kereszténység klasszikus talaján alkossunk modelleket. Desqueyrat meg van győződve róla, hogy ha a kereszténység nem akar jelentéktelen, egymástól elszigetelt társadalmi elitcsoportokra zsugorodni, ki kell tárulkoznia a világ számára, s át kell hatnia más kultúrákat is, tehát nemcsak a nyugati kultúrát, hanem az afrikait, a kínait és az indiait is. A „forradalom misztikájának hordozójává“ kell lennie.

A forradalom misztikája — micsoda szörnyű kifejezés. Desqueyrat számára azonban ez egyáltalán nem jelent valami új vallásos hiszekegyet, mely nemlétező lények létét igazolja. Számára ez az ember és a világ filozófiája, esetleg az isten filozófiája; lényegében új értékrend és a tett programja. A szerző azzal zárja le művét, hogy útmutatást nyújt ahhoz, hogyan szervezzük meg az emberiséget a földön.

A jelenkor világa a tudomány és tárgyi világ rabja, Desqueyrat szerint azonban nem volna szabad behódolnia a pozitivizmusnak. A jelenkori világ főképp a haszonra tör; a forradalom kényszeríti, hogy ne adja át magát egészen az utilitarizmusnak, s az alkotó munka szellemét is belevigye a mindennapi életbe. Az új valóság nem nyomja el a tömeggyártást, de megakadályozza az emberiség tömeggé válását. Az ember nem passzív produktuma a történelemnek, épp ellenkezőleg: önmagát megteremtő történelem és aktivitás. Desqueyrat megfigyelései mérhetetlen jelentőséggel bírnak önmaga számára: amilyen mértékben leszűkíti a szellem az individuális és szociális determinizmus területét, épp olyan mértékben kell részt venniök a „szenteknek“ a történelmi és vallásos perspektívák megteremtésében.

Már első pillantásra is látható, hogy ez az elgondolás merőben különbözik Maritain elgondolásától. Az utóbbi számára korunk a bomlás korának folytatása, s a kommunizmus e történelmi dezintegráció szélsőséges terméke. Desqueyrat a forradalmat egyfetemes és planetáris méretekben fogja fel, s ebben a felfogásban a forradalom, melynek üteme egyre gyorsul, autonóm folyamat, s következményeként a vajúdás fájdalmai közepette új világ van születőben. A világon nincs befejezett tény, minden, ami közepett, s ami