Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (Elbeszélés)

mint az embereké. Tudatlanul pusztulnak el, anélkül, hogy megsejtenék, hogy van TETŐ és PINCE. A bogarak még letépett fejjel is mozgatják a csápjaikat és a lábaikat, ahelyett, hogy azonnal kinyúlnának a TETŐ békéjében. A hangyán mégsem tudtam segíteni. Nem volt szabad csőkoporsóm. Azzal vigasztaltam magam, hogy az egyiptomiak is csak a kivételes lényeknek állítottak piramist. Az én kivételes lényeim: Bubu, Mária és a Festmény. Velük érkeztem az űrhajón, valószínűleg mindig is együtt voltunk, ha egy is kiszakadna közülünk, minden értelmetlenné válna. A FÖLDSZINT-i rendetlenség is ebből a félelemből származik. Tulajdonképpen már akkor elkezdődött, amikor a Festmény játékpisztollyal a tükör elé állt. Akkor egy ideig úgy látszott, mintha hűtlenül elhagyott volna minket, de most már ott lóg a falon, s ha nem is szól semmit, lehet vele beszélgetni. Ha elhitethetném vele, hogy a PINCÉ-ben Bubu is ott ült a tűznél, a legfontosabb akadállyal megbirkóztam. Mária azután is makacskodna, de ez már a lényéhez tartozik. Bármit állíthatok Buburól, ő úgyis azt hajtogatná:

— Bubu folyton csavarog.

— A Festmény szerint Bubu nem csavarog, a Festmény tudja, hogy Bubu jó.

Mária csípőre tenné a kezét.

— De hiszen szegény apád nem is ismerte ezt a nőszemélyt.

A legokosabb volna Máriát és Bubut közös koporsóba tenni, ez olcsóbb, és hasznosabb is. Bubu jóságát és rosszaságát és Mária jóságát és rosszaságát csak így együttesen tudom megérteni, ahogy egymással vitatkoznak. Enélkül Bubu is és Mária is vagy jó, vagy rossz. És ez félelmetes. Amikor még mindannyian a tűz körül ültünk, mindenfélék voltunk, Mária, Bubu és a Festmény is bennem lakott, és én is bennük, egyszerre léteztünk mind a négyen és külön-külön. Éreztük egymás szagát, s ez olyan volt, mint a saját szagunk. Ha Bubu csak jó, vagy rossz, akkor kulcsra zárja a hálószobáját. Nem lehet bemenni hozzá. Az én házamban azonban senki se torlaszolhatja el magát a másik elől. Olyan reteszeket szerkesztettem, amelyek kíváncsiságra nyílnak. Elég nehezen kezelhetők. De a kívácsíság erős. Szeretném kilesni például, amikor Mária a fürdőszobában mereng. Óvatosan visszabújnék a hasába. Bubu mindenütt keresne, a szekrényajtókat is kinyitná, de sehol se találna. Mária álszenten hallgatna, a világért sem árulná el, hogy a hasában vagyok. Csak akkor jönnék elő, amikor Bubu már elkeseredetten feladná a bújócskajátékot.

— Ez elpárolgott — mondaná — pedig eleget hajtogatom, hogy intézkednünk kellene.

Ha Bubu ezt mondja, a számban azonnal jeges keserűséget érzek, olyasfélét, mint amikor elfagyasztották a fogamat. Valaki szétfeszíti az állkapcsomat, fehérköpenyes angyalok birkóznak velem és üveget reszelnek. Nem akarom, hogy Bubu intézkedjen, de nem tudok semmit se tenni ellene. Ez a tehetetlenség hozzátartozik a FÜLDSZINT-i lebegéshez. Az angyalok viszont állandóan fenyegetnek. Olyankor is, ha Mária a körmét ráspolyozza, vagy ha a gyúródeszkára tapadt tésztát tompa késsel kapargatja. Belefájdul a gerincem, tudom, hogy az angyalok közelednek. Szeretnék felüvölteni, de ha felüvöl- tök, abból csak még nagyobb fölfordulás származik. Mária és Bubu azt állítják, hogy félnek tőlem, éppen tőlem, aki az ő koporsóikon gondolkozom. És még a Festményre is gondolok, arra, akiről mindenki megfeledkezett. Hiába óbégat Mária — szegény ió megboldogult... —

0 se törődik a Festménnyel, csak Bubuval.

— Már megint csavarog.

Ha törődne velem, egyes dolgokról egészen más véleménye lenne. A múltkor megkérdeztem tőle, van-e a Festménynek vére. Ö nem is sejtette, milyen kelepce van a kérdésemben. Bambán pislogott és hevesen rázta a fejét. Ebből is láttam, hogy teljesen elfelejtette, hogy a Festmény azelőtt babos nyakkendőt hordott, és szürcsölve kanalazta a levest. Fülsiketítőén szürcsölt, de senki se mert szólni. Mária mindent elfelejt, és Bubu is. Ezért nem lehet velük játszani. Tegnapelőtt is, amikor leguggoltam az asztal alá, Bubu ingerülten rámtámadt:

— Hát ez már megint micsoda marhaság?!

Megmagyaráztam neki, hogy szeretnék kicsi lenni. Ha az ember nagy, gyakran nem fér be a házba.

— Te már nem lehetsz kisebb — kiabálta — és ha ez így megy tovább, engem szállítanak be oda, ahová ...

Mária alig tudta befogni a száját. Amíg kiabált, én az arcát figyeltem, az egyik oldala