Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (Elbeszélés)
rúzsos volt, úgy látszik megint csókolódzott valakivel és elfelejtette letörölni. Szegény- nem érti, hogy ugyanazzal az űrhajóval érkeztünk, el akarja hitetni másokkal, hogy hozzájuk tartozik. De azok biztosan felismerik, hogy idegen. Egyedül ebben reménykedem, meg a házban. Végre a TETŰ fölötti ürességet is eltakartam. Egy nagy bakkecskét rajzoltam. Ez a nap, vagy az első csillag. Vergilius is azt gondolta, hogy a világ teremtésekor egyedül a bakcsillag ragyogott. Persze én tudom, hogy nem így van, de kívülről nem baj, ha ostobának és együgyűnek néz ki a ház, az a fontos, hogy belül éljen a tudat, amely egyszerre kút is, és kémény Is. Amíg nem álltam a fejemre, azt hittem, hogy a plafon van a legmagasabban, de akkor egyszeriben rájöttem, hogy a szőnyeg az ég, a zöld szitakötős mintájú szőnyeg, ezt szakította keresztül az űrhajónk, amikor leszálltunk. Alattunk csak a plafon csupasz sziklái tátongtak, mindegyik csúcs fehérre volt meszelve, s annyira hasonlítottak egymásra, hogy a sok pont egybefolyt. Az egyik pontba beleütköztünk. Akkor már a szemem előtt táncoltak a tűzkarikák, fel kellett ülnöm. Így jutottam a PINCÉ-be. A tűz körül még Bubu volt a legkisebb, de aztán megnőtt. Hatalmas párduc lett belőle, akkora, amekkorától Dante is visszahőkölt volna. Én megpróbáltam összebarátkozni vele, moziba hívtam, cukrot és virágot vettem neki, a párduc azonban a hátára feküdt és szétvetette a combjait. Ettől megrémültem, de azért nem szaladtam el. Megértettem, hogy azt akarja, bújjak a hasába. Eleinte sikerült is, a párduc dorombolt és kedves volt hozzám, de később valami különös dolog történt. Rettenetesen megnőtt a fejem. Ekkora fejjel nem tudok mit kezdeni a párduccal. A TETÖ-ben ezeket a méreteket is egyensúlyba kell hozni. Öt-hét perc alatt még a fagyasztás előtt centiméterrel mindent lemérhetek Bubun, esetleg Márián és a Festményen is. A legjobb megoldás az lenne, ha mindnyájan egymásba férnénk. Ami bennünk van, ha rossz is, ha jó is, végérvényes. . A külső tárgyak és személyek cselekedetei kiszámíthatatlanok. Bubu megkérdezi — Még mindig rajzolsz? Mária — Bubu már megint csavarog. A Festmény — Nem szól semmit. De mindezt esetleg csak azért mondják, azért hallgatnak, hogy eltereljék a figyelmemet. A hátuk mögött és a szavaktól és csendtől eltakarva már ott leselkednek a fehérköpenyes angyalok, rámrohannak és szétfeszítik az állkapcsomat. Semmit sem lehet sejteni a külső dolgok szándékaiból. Egy ugató kutya, vagy egy nyávogó macska bármire képes, de ha az embernek sikerül lenyelnie a kutyát is meg a macskát is, akkor végérvényessé változnak. Bennünk ugatnak, bennünk nyávognak, és ha harapnak és karmolnak is, ez a harapás és karmolás is már a miénk. Néha szeretném lenyelni és megenni Bubut, Máriát és a Festményt is, hogy senki se vehesse el tőlem egyiküket se. Vagy beléjük bújni, de valami mindig elriaszt. Hátha nem férnek belém?! Sőt vannak olyan rossz napok, amikor a HÁZBA se akarnak bejönni velem. — Hát ez miféle kecske a ház felett? — gúnyolódik Bubu. — Az nem kecske, az az elsőcsillag. Máriának kicsi az ajtó. A Festménynek nincsen vére. De nem szabad, hogy bármi is visszariasszon. Ha a HÄZ-ban megteremtem az egyensúlyt, miért ne jönnének be? A FÖLDSZINT-en hintákat is felszerelek, hogy könnyebben menjen a lebegés. A hintára először a Festményt ültettem. Annak idején is ő ült az asztalfőn. Háromszor is rászóltam, de ineg se mozdult. Bíztattam. — Hinta-palinta. — Hinta palinta. — Hinta-palinta. Amikor harmadszor mondtam, fülembe vágott az az iszonyú csattanás. Szemembe malterdarabok repültek, azt hittem megvakulok. Mária lélekszakadva rohant be a konyhából. Kezét tördelte. A Festmény a szöcskés szőnyegen hevert. Leesett a hintáról. Ilyen ziláltan azonban sokkal jobban hasonlított magára. Láttam, ahogy kigombolja a sliccét, és azt is láttam, ahogy a tükör elé áll. Pedig égett a szemem. Mária azonban ezt észre se vette, a Festmény mellett térdelt, és keservesen sírt. Meg akartam vigasztalni. — Már biztosan elfelejtett hintázni — kezdtem.
