Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - FIGYELŐ - Két példamutató magyar könyvről

kulturális intézménynek számit, ahol a könyvészeti, bibliográfiai munkálatok mellett a művelődés legkülönbözőbb ágazataiban a tudományos kutatómunka is fejlődik. A könyvtár az irodalomtörténetben az elmúlt évek során két rendkívül sikeres és jelentős publikációt hozott: 1962-ben a Tolsztoj-emlékkönyvet, 1964-ben pedig a Krúdy világát. Mindkét terjedelmes kötet (a Tolsztoj 500 oldal, a Krúdy több mint 700) figyelmet érdemei több szempontból is:

1. ezek az igényes könyvek átlépték a hagyományos évkönyvek vagy dokumentumgyűjtemények keretét, amelyek egy-egy évforduló alkalmából szoktak megjelenni;

2. nem csupán gazdag dokumentum- anyagot hoznak, hanem új irodalomtörténeti szemléletet is a dokumentumanyag feldolgozásában, új technikai módszerekkel.

Megjegyzem, hogy ezek az évkönyvek, amelyek mind a hazai, mind a külföldi kritikában nagy visszhangot keltettek, a Szabó Ervin Könyvtár gyakorlatában nem az első ilyenfajta kísérletek ugyan, ■de egészen újszerűek, ami a koncepciót és a technikai módszertani eljárást illeti. A felszabadulás óta különböző irodalomtörténeti jubileumok alkalmából a Szabó Ervin Könyvtár több évkönyvet is kiadott. így többek között megjelent a Jókai-, Arany-, Móra-, Kosztolányi-, Babits-, Móricz-, Vörösmarty-, Petőfi-év- könyv. Csupán 1947-ben két Jubileumi emlékkönyv is megjelent: márciusban a Kassák Lajos-évkönyv 60. születésnapjára, októberben a Schöflin-évkönyv 75. születésnapiára. Ezek a kisebb, inkább memoár, mint dokumentációs és kritikai jellegű évkönyvek ugyan meghódították a magyar olvasót és a Szabó Könyvtár részéről rendszeres, hagyományos hozzájárulássá váltak a jelentős hazai kulturális megmozdulásokhoz, ámde sem tartalmukkal, sem modern technikai színvonalukkal nem érték el a két utolsó kiadvány szintjét és horderejét.

A Tolsztoj-emlékkönyvvel a szerkesztőnek nem az volt a célja, hogy kimerítő képet adjon az íróról, amit ismeretlen hazai és külföldi dokumentumokra épített volna. Igyekezett összekötni a múltat a jelennel, és azt megragadni, ami I,. N. Tolsztoj életművét és egyéniségét elsősorban jellemzi: az emberi egyetemességet és az élet teljességét. Ezt már a két rész címével is jelezte:

Tolsztoj Magyarországon és Az élő Tolsztoj. A bibliográfiai jegyzetek, személyes jellegű dokumentumok, színház és filmtörténeti adalékok összekapcsolása százhúsz mai író vallomásával Európa harminc államából megfelel a teljesen újszerű foto-magnó technikának. (Csupán Franciaországból negyven író szólalt meg; Csehszlovákiából, sajnos, egy sem.)

Tóbiás szerkesztő a bevezetőben aláhúzza a kötet központi koncepcióját: „Tolsztoj, halálának 50. évfordulóján, a

XX. század hatvanadik évében Kelet- Nyugati párbeszédre hívta az irodalom, tudomány és művészet képviselőit, akik a nagy íróról hallva megtalálták a közös nyelvet, mely egyben az emberiség jobbik, békére és igazságra törekvő felének anyanyelve is“.

Annak bizonyítására, hogy ezt a kitűzött célt a Tolsztoj-emlékkönyv valóban el is érte, elég felhoznunk a Gorkij Intézet kétkötetes kiadványát, a Tolsztoj a világbant, amely a magyar Tolsztoj-emlékkönyv közvetlen hatására keletkezett. Sokat idéz és felhasznál az orosz publikáció az először éppen itt megjelent dokumentumok közül.

Hasonló igényes célt tűzött ki a szerző a Krúdy-kötet összeállításakor is. Kérdésemre, miért éppen Krúdy ösztönözte ilyen terjedelmes publikációra, amely messze meghaladja egy bibliográfiai dokumentáció kereteit, így felelt: „Bevallom, hogy azon az úton akartam tovább haladni, amelyre először Tolsztojjal léptem. Az új módszer a mai olvasó kedvteléseit és igényeit elégíti ki, mert tömörített formában a kor és a mű legkimerítőbb képét nyújtja. A holt levéltári anyagot a kortársak emlékeivel eleveníti meg. A levelezést a hiteles magnófelvételekkel váltva közli. Nem fárasztó, sokszínű, és a legigényesebb olvasót is kielégíti.

Krúdy »a legbudapestibb magyar író«, több okból is felkínálkozott: nemcsak azért, mert az irodalomtörténet épp 1963-ban ünnepelte kétszeres jubileumát (születésének 85. és halálának 30. évfordulóját), sem mert a család tagjai hajlandók voltak a tudományos együttműködésre, hanem főleg azért, mert fel akartam vonultatni az olvasó előtt Krúdy páratlan világát."

Kétségtelen, hogy nem volt nála eredetibb képviselője és ábrázolója a „valótlanul való" világnak, amelyben élt,