Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - VETÉS - Németh István: Sorstáj - Vass Ottó: Fáradtság
Gyomrában még lötyögött az egykoronás leves a két kara] kenyérrel. A kirakatüveg mögött pedig idétlenül vigyorgott éhes rémlátomásainak kísértő képe: a műcitrommal szétfeszített szájú, petrezselyemlevéllel díszített, füstölt műdisznófej. Egyszerre ott termett egy fehér abrosszal leterített asztal mellett, s nekiesett a disznófejnek. Aztán egészben nyeldeste le a tányér nagyságú kírántotthús-szeleteket. A szája megállás nélkül őrölt. Azt hitte, hogy egy nagy ételtengerbe merült, s ő benne a mindent felfaló cápa, tátott szájjal úszik, mint a kirakatban levő füstöltfej. Kiszűri a vízből még a legutolsó morzsát is. S csak eszik, eszik; az ételtől nőni kezd, óriássá válik, talán az egész világot elemésztené. Elsősorban a sokat zabáló embereket, aztán sorjában a többieket is, hogy minél több étel maradjon neki, utána a nagy ételhegyeket, s ha erejéből futja, talán még saját magát is. Ekkor már bent állt a büfé pultjánál, és egy; tányér főtt krumplit tartott a kezében. Letelepedett a legtávolabbi zugba, belebámult a tányérból felszálló gőzbe, s tovább szőtte vágyait. Kínjában összerágott nyelvéből véres nyál csurgott le szája szélén. Ki tudja, hol járt már. Lehet, hogy gondolatban főszakáccsá, királlyá, vagy éléskamra kövér egerévé változott. Szeme az éhségtől, vagy a vágytól lázasan csillogott. Talán mindenhatónak képzelte magát, pedig csak egy szúrágott, korhadt, tehetetlen bútordarab volt, s főleg éhes ember. Németh István sorstáj Fekete-sötét földeken bandukolok végig. Itt ilyen a távolság — hosszan mész, és alig érsz valahová! Tegnap az anyám szólt, aztán végtelen sikoltásként szállt a földeken az ökörnyál. Apámnak lehajtanak a vállai, két gallérja védi a fejét, és él. Ki tudja meddig? Egyszer kiszalad alóla a kerékpár, föl, egész’ a holdra. Igaz, másképp is elképzelheted: megeszi vacsoráját, lefekszik, és reggel kinyújtva, mint a sodrófa — fekszik be az alagútba. A föld nyirkos, a cipődre ragad, de mész, mész, akár egy sötét oszlop: rovod a sorsod a tájba. Megreccsennek az árnyak, élesek, törni valók, hideg kés-élük támad, türelmem fekete drót. Hegyesen szúr a fény is, a szemem nem nyeli el, agyamat hidrák tépik. Egy óra, — ágyba esem. fáradtság Váss Ottó
