Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - VETÉS - Duray Miklós: Pontok a térben
fiatalok irodalmi rovata Duray Miklós pontok a térben Szűk, gázlámpás utcaban jött velem szembe. Szürkén, rongyosan, s olyan megtörten s roskatagon, mint az öreg, dűledező házak. Kicsi volt, mint a házak apró ablakai, s ráncos, mint az ablakok mögötti életet takaró függönyök. Lassan lépegetett, meg-megállt, időnként nekitámaszkodott egy gázlámpa oszlopának. Felém csoszogott, néha hangtalanul mozdult a szája, mintha imát mormolna, vagy sorsa felett elmélkedne, ha egyáltalán van ereje elmélkedni. Mellém ért. Alig hallhatóan mondta: — Ért engem? — Értem, néni. — Adjon ötven fillért. — Adok néni. — Isten áldja meg a jóságát. Továbbment. Távolodott tőlem, mint a múló idő. Az utca elején álló világos, modern épület mellett úgy tűnt, mint a felfoghatatlan valóság, mely mintha független lenne mindentől. Mintha nem tehetne róla senki, de mégis mindenki bűnöis lenne miatta. Felvánszorgott a templom kőlépcsőin, s eltűnt a nagy, sötét ajtó mögött. Eltűnt, s mégis úgy láttam, hogy minden házból ő jön felém, jelentéktelen szürkeségével, meggyötört arccal, s ötven fillért kér tőlem. 2. Épp itt volt legforgalmasabb a város, itt voltak legszűkebbek az utcák. Itt kapcsolódott össze legjobban a múlt a jelennel. Az embereket közel szorította egymáshoz az utcai tolongás, és talán mégis itt voltak egymástól a legtávolabb. Az utca végében ágaskodott a történelmet idéző, régi városkapu, alatta pedig a törté nelmet felejteni igyekvő emberek jártak-keltek. Ezen a helyen szűkült össze legjobban az utca. Itt még inkább összeszorultak az emberek, nem tudták kikerülni egymást, saját magukat s lelkiismeretüket sem. A kapualj a nap minden szakaszában árnyékban volt. Reggeltől estig áramlott erre a virágillat, a sajt, s a pirított lángos szaga. S reggeltől estig ott gubbasztott a kapu sarkában, a kerékvető kő szegletén a fehérhajú koldus. Csak néha szólt bele rekedt hangjával az emberforgatagba. Időnként fényes aprópénz hullott sapkájába. Ogy dobták neki, mint galambnak a morzsát, vagy kutyának a csontot, de nem olyan bőkezűen. Mikor hallotta a csörrenést, csak ennyit mondott: Bocsassanak meg, hogy vak vagyok. 3. Kint csoszogott a kirakat előtt. Rongyokba volt csavarva a lába, kezével pedig óvatosan bontogatta szeme papírburkát. Mikor kicsapott belőle az első látó-sugár, szívesen visszarejtette volna azt teste legtávolabbi zugába.
