Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Fehér Ferenc: Négy vers
Fehér Ferenc (Jugoszlávia} övig a földbe ásva Anyám, hol késik két jó száraz kezed? Itt hagytad kisfiad a mezsgye megett, övig a földbe ásva ... Arcán az ín huszonnyolc téltől meredt, de kocogna veled, még most is meleg két kis mezitlen lába. Fejetlen nyuszikkal teli a muhar. Anyám, borzongó irtózat utal végleg beásni magam. Szememben elszabadult felhők szállnak, de szívemben bütykös paraszti lábak dobbannak visszhangtalan. Pattog a rozs, hajammal fehérük. Érzem, a sorsom így is beérik, s hol itt hagytak beásva — a földben messzi áramkör zizeg, rezeg. Horkolhat éber, felnőtt álmom felett az ősi, lomha Bácska. Szoríts hát, sírgödröm, fedezékem! Bunkózzon ide a falverő szégyen, ha még siratom magam. Kik itt hagytatok a mezsgyeszélen, már titeket átkozzon, dicsérjen földből vett, földszín szavam. végtelen Véges énbe oldott mérhetetlen egység Időtlen-időkben csillag-robbanás Kristály törvényekben győzedelmes eszmék Istenek lábánál néma harsonák Anyag vakvilágát tapogató lencsék A hit bibeszálán lepke-koccanás Halott szemekben a soha és a nemrég Végső értelmüket amint mondanák Átlóján az űrnek létünk és a semmi Örök-átváltozó anyagban a lenni Följutni örvénylő homok-magasba Ember-távolságok irdatlan világa Tipegő lábaknak örökegy csodája Mezitlen talp alatt gyalogutacska tavaszi utca Naponként rám les a csendőr utca, kísér, majd elcsíp, s igazoltat: dalol, és dalára rég tűnt arcok mélyen szívembe lopakodnak. Nem hordom őket, már ők cipelnek — világra hajló, horgadt vállak. Nehéz a súly, mert bent kocognak szívünk gyöpén szép apró lábak, s hajunkban még ott a tél pihéje, szájunk tövében az esti morzsa. S lám, kordéját az a vén, vak hordár szemünk élének nekitolja . . .
