Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Gál Sándor: Versek
rí a szél rí a szél bont emel a világ felett olyan felhőtlen az ég olyan valószínűtlen hihetetlen a .hegyek mint töredezett ős-vadkan-agyarak ös-állkapocsból kiállók csattogva faliák á kékséget habzsolják a tiszta egei fehér hab csorog s mint tűzhányók lávája megmered elkeményedik fagyott fehér csúcsokká nő és nincs tavasz sehol nem serken a fű a föld jóízű kérge nem hasad a feltörő csírák dárdahegyén nem pattan a bogarak bábja a tiszta égen s a csend olyan nehéz mint a lerakódott kövületek a halál első órája kezdetén a kezdet kezdetén mikor érzékeink már csak a hidegség bíborában furdenek s gerincünk levedli forró büszkeségét rí rí a szél makacs kitartó hangon mert nem tud elmenekülni nem tud mássá válni önmaga marad önmagát ismétli eszelősen magába harap fogatlanul és még akkor is tovább suhog tengerek földrészek felett mikor már tavasz se lesz és szerelem se és nem lesz aki arcát elébe tartsa Fernande Grossin (Memée Grossin), munkásnő (Franciaország): Párizsi részlet [Place Sainte Marie des Batignoles/, olaifestmény
