Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Monoszlóy Dezső: Búcsú Sinkó Ervintől
Monoszlóy Dezső búcsú Sinkó Ervintől Nemrég temettük el Kodály Zoltánt; s most Zágrábból érkezett a szomorú hír, hogy meghalt Sinkó Ervin író, a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, a magyar nyelv és irodalom tanszékének vezetője az újvidéki egyetem bölcsészeti karán; egyetemi tanár. Évekkel ezelőtt jugoszláv barátaim anekdotáin keresztül ismerkedtem vele. Bevallom, akkoriban úgy álltam ezek előtt az anekdoták előtt, mint a rossz lelkiismeretű diák, aki nem készült az órára, s ez a zavarom még csak növekedett, amikor az elmulasztott leckét igyekeztem bepótolni. Mert Sinkó Ervin életútja már első felületes tapintásra is rendkívül jelentősnek mutatkozott. Az egykori szabadkai diák 1918 őszén a budapesti Munkástanács tagja, s a Tanács- köztársaság idején a budapesti Szovjetház, majd Kecskemét város katonai parancsnoka. Közben a Tett, a Ma és az Internationále című folyóiratok munkatársa. A fehér terror elől Bécsbe emigrál. Emigrációs éveinek főbb állomásai: Becs, Párizs, Zürich és Moszkva. Zürichben Romain Rolland és Károlyi Mihály baráti köréhez tartozik, Párizsban Barbusse Monde-ja, a L’Europe és a Ce Soir közli írásait. Egymás után jelennek meg regényei, verseskötetei, drámái, tanulmányai, többek között az Optimisták, amely a Magyar Tanácsköztársaság napjairól szól, aztán a moszkvai perek légkörét és saját kéziratának kálváriáját megidéző műve, az Egy regény regénye. Az Egidius útrakelését a Nyugat közli, és a pozsonyi Tűz hasábjain jelenik meg az Egy történet, amelynek nincs címe. Már e pár találomra kiragadott és bepótolt adat is lelkeiismeretébresztő felelősséggel nehezedett rám, és azzal a kérdésfelvetéssel párosult, van-e még egy kis népe a világnak, amely oly felületesen ismerné kortársait, szellemi kiválóságait, mint a magyar? És ez a felelősségérzet még csak növekedett, amikor a vajdasági magyar szellemi élethez is közel kerültem, amelyet ennek az életútnak belső tartalmi jelentősége átsugárzott. Kissé irigyeltem tőlük Sinkó Ervint, a cselekvő, az alkotó, a tanító szellemi patrónust, aki egy mozdulattal tudott klasszicizáló és újat felfedező, múltat megőrző és jövőbe mutató közép-európai magyar lenni. A tizenkilencedik századi magyar irodalomról tartott mélyen szántó előadásokat; legrégibb nyelvemlékeink, a Halotti Beszéd és az Ö-magyar Mária-siralom igéit magyarázta az újvidéki bölcsészeti karon, de az Üj Szimpózium legmodernebb törekvésű fiataljait is megértette és közel érezte magához. Harcos emlékeket és tetteket hordozott magában, és békítő humanizmust hirdetett. Később ezt a nem rosszindulatú irigységemet az a megértés váltotta fel, hogy a vajdasági szellem éppen azért olyan, amilyen, egymással vitatkozó, egymást megbecsülő, minden jelentékeny értékre felfigyelő, mert Sinkó Ervin is közöttük él. Esszéikben — s most nemcsak Sinkó Ervin tanulmányaira, hanem az egész vajdasági irodalom- kritikára gondolok — azért tudtak annyi újat mondani halottakról és élőkről egyaránt, József Attiláról, Kassák Lajosról, Déry Tiborról, Weöresről és másokról, a hivatalos magyar irodalomkritikát is megelőzve és kiigazítva, mert ott munkált egy provinciális 1898 1967
