Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Rácz Olivér: Fények és árnyak
Pontebbában ettük az első olasz ebédet. Mlnestronét ettünk, bőségesen meghintve reszelt parmezánnal. Utána pastasciuttát ettünk pasta al sugo formájában, ami nem egyéb, mint spaghetti, húsvagdalékos mártással és sűrű paradicsommártással nyakon öntve, de nekünk pastasciutta néven sokkal jobban Ízlett. Bőségesen meghintettük reszelt parmezánnal. — A külföldiek mindig pastasciuttát rendelnek — jegyezte meg az ifjú pincérlány egy tapasztalt bölcs megbocsátó mosolyával. — Nem minden külföldi — javította ki tárgyilagosan a kövérkés tulajdonosnő. — Nem minden külföldi. A gazdag külföldiek ritkán rendelnek pastasciuttát. Legfeljebb előételnek. — A gazdag külföldiek nem járnak a mi trattoriánkba — jegyezte meg az Ifjú pincérlány, és amikor a tulajdonosnő sóhajtva hátat fordított nekünk, megértő mosoly- lyal kicserélte üres parmezános csészénket egy telivel. A pastasciuttához fanyar vörös bort iszogattunk, és családunk ifjabb tagjai itt ismerkedtek meg a Coca-colával. Mi is megkóstoltuk, érdekes volt, egy kicsit a mentolos szájvízre emlékeztetett az íze. Később, már nem emlékszem pontosan hol, kipróbáltuk a Pepsl-colát Is. Megkóstoltuk, érdekes volt, egy kicsit a mentolos szájvízre emlékeztetett az íze. Volt még Afri-cola Is, a többinek a nevére már nem emlékszem: legalább hét fajtát megkóstoltunk. A hetedik után nem törődtünk többé velük. Napokkal később — ez már valahol Riccione táján történt — legkisebb gyermekem váratlanul megrántotta az Ingem ujját. — Apu — mondta bűntudatosan, egy csábos mosolyú, szőke hölgyet ábrázoló színes falragaszra mutatva —, felfedeztem egy új Coca-cola fajtát... — Ne nézz oda — tanácsoltam szigorúan. — Máskor fordítsd el a fejed, ha ilyet látsz. Végeztünk a Coca-colákkal. Különben is, kétszer annyiba kerül, mint a vörös bor. Mostantól kezdve szerény, de becsületes alkoholisták leszünk. Pontebbában találkoztunk az első bersaglierikkel, és ugyanott döbbentünk rá arra is, hogy tulajdonképpen illegálisan tartózkodunk Olaszországban. Tarvisioban, a határon, nem értünk rá belepillantani az útlevelünkbe: csúnyán rám ripakodtak, amikor ki akartam szállni a kocsiból. Csak később értettem meg, miért sürget olyan türelmetlenül az elegáns olasz határőr: ne tartsam fel a forgalmat, nem gondolom, hogy más Is át akar kelni a határon? A nagy sürgetésben aztán még a határátlépési bélyegzőt sem ütötte be az útlevelünkbe. (Visszafelé a Brenneren keresztül Jöttünk; ott azután könnyen segítettek a dolgon: ők sem ütötték be a bélyegzőt, így hát voltaképpen nem is voltunk Olaszországban.) Ezen a gyors áttuszkoláson meg is sértődtem valamelyest: mitől ilyen magabiztosak? Azért, mert nem húzóházzal érkeztünk, hanem egy szerény kis utánfutóval, nekünk is lehetnek értékes, rejtett kincseink a csomagtartó fenekén. Nem nézték ki belőlünk. (Rosszul tették, mert igenis volt elvámolni valónk: egy szép, kis kristály hamutartónk. Eredetileg ajándékba vittük, de aztán nem találtuk otthon azokat, akiknek szántuk, s így a végén nálunk maradt. Nem bántuk: otthon azt mondták, hogy a kristálynak nagyon Jó ára van Olaszországban. A miénken is sikerült később túladni: Velencében egy olasz úr megkönyörült rajtunk, és szívességből becserélte egy nagyon szép, színes muranói hamutartóra. Elég sokat kellett ráfizetnünk.) Pontebbában próbáltuk ki első ízben kis olasz nyelvkönyvünket is. Nagyon csinos, sárga borítású kis könyv volt, otthon, indulás előtt sokat lapozgattuk, rontebbában azonban pénzt akartunk beváltani. Természetesen ehhez a művelethez elég lett volna betolni a kis ablakon a dollárokat, mire ugyanezen a kis ablakon elénk tolták volna a megfelelő összegű olasz lírát, de én szeretek elbeszélgetni az emberekkel. — Vegyétek elő a kis olasz nyelvkönyvet — szóltam hátra fölényesen. — Keressétek ki a pénzváltásról szóló részt! Egy örökkévalóságig lapozgattak. — Nincs benne pénzváltásról szóló fejezet — közölték Izgatottan. A pénztáros mellesleg kifogástalanul beszélt németül, de én makacs vagyok. — Talán csak akad benne valami olyan fejezet, ahol pénzről van szó? — Hogyne — mondták. — Bevásárlás. Ez a címe. Nagyon megörültem. — Olvassátok — mondtam kurtán, nem minden izgalom nélkül. A pénztáros kikönyökölt a kis ablakon, érdeklődéssel figyelt. „A nagynénim tyúkot vásárolt — hangzott az első mondat. — Önnek van nagynénje?“ — Olvassuk tovább, vagy előbb megkérded, hogy van-e nagynénje? Kikaptam a könyvet a kezükből, hangosan felolvastam a bevásárlásról szóló részt.
