Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Rácz Olivér: Fények és árnyak
A pénztáros figyelmesen végighallgatta, mások is odacsoportosultak a kis ablakhoz. Nagyon nagy tetszést arattam. Amikor a végére értem, a pénztáros kivette a könyvet a kezemből, érdeklődéssel belelapozott. Azután udvariasan visszaadta. — Dobja el — tanácsolta udvariasan. — Sok kellemetlenségtől kímélheti meg önmagát. Dobja el! Nem dobtam el, de azért később mégis a piazzákon és az osteriákban tanulgattuk az olasz nyelvet, és nem a kis olasz nyelvkönyből. A kis olasz nyelvkönyv odahaza remeknek látszott. De Olaszországban nem vált be. Pontebbában ismeretséget kötöttünk egy carabinierivel és egy apró olasz kisfiúval. Ez még ebéd előtt történt, amikor kiszálltunk a kocsiból. A carabinieri figyelmeztetett, hogy rossz helyre állítottuk le a kocsit. (Nagyon jó hely volt: egy csinos, erkélyes kis ház árnyékában bukkantunk rá, a kiszélesített aszfalton téglalap alakú sárga jelzés jelezte, hogy ez a kis terület gépkocsik számára kijelölt hely.) A carabinieri mégsem találta helyesnek, hogy odaállítottuk a kocsit; azt mondta, hogy az a ház a carabi- nierlk kirendeltségének a háza, és az a hely a carabinierik hivatalos kocsijának van fenntartva. Nem helyes, hogy oda állítottuk a kocsit: nemsokára megérkezik a hivatalos kocsi, és akkor nem lesz hova állnia. Azután nagyon szigorú hangpn megkérdezte, hogy belátjuk-e ezt? Zavartan azt feleltük, hogy belátjuk, és hogy elnézést kérünk, máris elmegyünk onnan. De a carabinieri nem engedte, hogy visszaüljek a volán mellé; azt mondta, elég, ha belátjuk, hogy a hely az ő kocsijuk számára van fenntartva. Egyébként hagyjuk ott a kocsit nyugodtan, ameddig akarjuk. Zavartan megkérdeztük, hogy akkor mi lesz az ő kocsijukkal? Ö, az talál majd magának helyet, mondta közömbösen. Pontebbában akad még hely egy rendőrségi kocsi számára. Csak menjünk nyugodtan ebédelni. A kocsi pedig maradjon ott, ahol van. Nem, most már a világért sem engedi meg, hogy odébb menjünk a kocsival. A rivederci, és jó étvágyat. Tisztelgett, és bement a házba. Az apró olasz kisfiú az egész eszmecsere alatt ott állt a carabinieri mellett, és érdeklődéssel figyelte az eseményeket. (Ez nemzetközi vonás: a nem olasz kisfiúk is szeretnek megállni a világ minden táján a rendőr mellett, hogy figyeljék az eseményeket.) Amikor a carabinieri bement a házba, az apró olasz kisfiú közelebb lépett, sorra szemügyre vett bennünket, azután szemérmes büszkeséggel kinyújtotta a kezét. Két szál havasi gyopárt szorongatott a markában. Azt hittük, el akarja adni, de amikor pénzt vettünk elő, tagadóan megrázta a fejét. Sorra mindnyájunkkal megcsodáltatta a virágot, azután sarkon fordult, és elszaladt. De csak a szemközti házig. Ott megfordult, és búcsút intett. A rivederci, kiáltotta ugyanazzal a hangsúllyal, ahogyan az előbb a carabinieri. Amikor visszajöttünk az ebédtől, az első, amit észrevettünk, a két szál havasi gyopár volt. Oda volt tűzve az ablaktörlő gumija alá. A carabinieri kikönyökölt az ablakon, és mosolygott. Megérkeztünk Olaszországba. Különös találkozások zajlanak le külföldön. Olaszországban egy vidéki városka áruházában ácsorgunk az élelmiszerosztály üveg borítású, fénycső világítástól csillogó zöldséges állványai előtt. — Fagiole — mutatok rá a babra, és a lányom nyomban rávágja: — Fazule. (Mostanában ilyesmivel szórakozunk az olasz önkiszolgáló boltokban. Fiam ragaszkodik hozzá, hogy a német közvetítő szót Is megnevezzük, de ehhez most túlságosan nagy a meleg.) — Cipóié — mondom, és diadalmasan csendül a válasz: — Cibule. — És ebben a pillanatban kétfelől megragadják a karomat. Két nagyon idős, nagyon törékeny, nagyon régimódi, nagyon biedermeieres öreg hölgy áll előttem. Meghatottan és boldogan mosolyognak. — Ugye, maguk csehek? — kérdi az egyik, de a kiejtése nyomban elárulja, hogy nagyon messziről és nagyon bizonytalanul kutat a nyelv szavai után. — Ugye, hogy csehek? Megmagyarázzuk állampolgári és nemzetiségi hovátartozásunkat, de ez már nem is nagyon érdekli őket: a nyelv az, amélyet mohón lesnek az ajkunkról, a nyelv az, amelybe valami fájdalmasan áhitatos, múltba néző szeretettel belekapaszkodnak. — Ö, nem az a fontos! — kiáltja a másik idős hölgy. — Ismerik Pardubicét? Megmondjak, hogy ismerjük Pardubicét. Nagyon szép város.
