Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Mács József: Adósságtörlesztés
— Nem értem, mit mond az elvtárs? Nem lehetne magyarul? Tessék szíves lenni magyarul! A biztos elfordította a fejét. Méreg lüktetett a halántékán. — Mit akar ezekkel? — ismételte meg a kérdést indulatosabban, de Széldömöki végképp nem értette, hát gyorsan lefordítottam neki. — Hagyja csak, fiatalember. Itt élt az első köztársaságban is, már megtanulhatta volna a> nyelvünket — intette le a buzgóságomat, és én ezt is lefordítottam. — Nem kellett akkor. Higgyék el, nem kellett akkor. Az elvtársaim, pedig sok szlovák volt köztük, soha nem mondták, tanuljam meg a nyelvüket. Azt mondták mindig, harcoljunk a jogainkért, és szervezkedjünk a kapitalizmus megdöntésére! — Ez nem agitációs helyiség — intette le a biztos az öreget. — Ami volt, volt. Többé nem lesz. Elegünk volt magukból. Torkig vagyunk magukkal. Viheti az igazolványait! — Maradhatok? — kérdezte Széldömöki. Nemcsak én, az elvtársaim is, Hegyi komám és a többiek. Rájuk is nagy szükség lesz a győzelemhez és az építéshez! — Maguk itt nem győznek. Ezt verje ki a fejéből. Itt magukra semmi szükség. Megmondta az elnök világosan, hogy a republikát magyarok nélkül építjük fel — hadarta olyan sebesen és indulatosan, hogy alig győztem fordítani. — Gottwald elvtárs, a miniszterelnök is ezt mondja? Meg Sztálin elvtársunk is helyesli? — szökött a vér Széldömöki fejébe. A bizottság tagjai összemosolyogtak. — De mennyire — mondta az, aki eddig is beszélt. — Mit szól hozzá, ők is ezt helyeslik. Nem jó lóra tett, Rákosihoz kellene mennie, vele! elpolitizálgathatna. — Hazudik. Egy szava se igaz. Gottwald elvtárs ilyet soha nem tenne. Sztálin elvtárs ilyet soha nem helyeselne. Hiába harcoltam volna egy életen át? Félre akar vezetni. Hiába vállaltam a veszélyt, a röplapok terjesztését? Tréfálkozik velem. Vagy be akarja mocskolni a régi jó elvtársak becsületét. Miért verettem magam a csendőrökkel? Miért ültem börtönben? Azért, hogy azt kapjam, ménj vén kutya, ahová akarsz? Ide nézzenek — lehúzta a bakancsát és mutogatta a talpát —, ez a sok sebhely apró szögek nyoma, amit a talpamba vertek. Az nem fájt annyira, mint amit most akarnak tenni velem. Szedd a sátorfád és menj isten hírével! — Mondtam, ez nem agitációs helyiség — figyelmeztette Széldömökit újra az idősebb. — Maradhatok? — hajtotta konokul a magáét. — Nem — mondták kórusban a biztosok. — Különben is, nem lesz rossz magának Csehországban. A kommunistáknak ott elég nagy táboruk van. Itt, Szlovákiában a demokratáké lesz a demokrácia! Széldömökire rábillent a világ. Nyomta, roskasztotta. Nem szólt többet, kitámolygott az ajtón. Biztosan tudtam, hogy hazáig minden lépésére ráejti a kérdést: miért voltam kommunista? Mi történik itt, hogy pontosan akkor veszítek csatát, amikor győzhetnék, amikor valóban elérhetném, amiről annyiszor álmodoztam? Horthyék megvertek, bebörtönöztek, de a házamból nem taszítottak ki! Mi is letettük Háncs Gyulával céduláinkat az asztalra. Az a biztos vette kezébe, aki Széldömökivel beszélgetett. Gondosan tanulmányozta a cédulákat, majd megmutatta a bizottság többi tagjainak is. — Miért nem hozták mindjárt? — dorgált bennünket Láska. — Milyen élhetetlenek! • Most húzzuk ki a nevüket, amikor nemsokára megérkeznek a teherautók? — Gondoltuk, elég lesz akkor is — mondta rossz szlováksággal Háncs Gyula. — Mi a foglalkozása? — kérdezte tőlem az egyik biztos, a pipát nem vette ki a szájából. — Kőműves — hazudtam, hogy a szemem sem rebbent. — Segédlevele van? — Nem kaptam. Jobban végignézett rajtam, a vasalt nadrágomon és a nyakkendőmön pihent meg a tekintete. Ujjaival valamilyen induló ütemére dobolt az asztalon. — Az eíőző foglalkozása mi volt? # — Tanító voltam. — Hol szerzett képesítést?
