Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Mács József: Adósságtörlesztés
— Debrecenben. — Mikor? — Negyvennégyben. — Miért jött vissza? — Anyám, meg a testvéreim miatt. Vágytam haza, vágytam vissza közéjük! — Mért nem kéri elhelyezését szlovák iskolában? — Várok a magyar iskola megnyitására! Megint összemosolyogtak. — No jó, csak várjon. Semmi kifogásunk a várakozása ellen. Fiatal, türelmesen várhat. De majd egyszer rájön, hogy a türelemnek is van határa — mondta fölénnyel, a bizottság tagjainak hízelegve Láska. — Pakoljunk vagy maradjunk? — kérdezte a komisszártól, s ö kérdőn nézett a biztosokra. — Maradhatnak — adta vissza cédulánkat az egyik biztos. A kapuban elfogott a remegés, a lábamból kiszaladt az erő, és szédült a fejem. Az izgalom, amit eddig magamba fojtottam, most megrohant. Kábult voltam és gyenge, mint az őszi légy, alig bírtam vonszolni a lábam. — Mi a bajod? Mi van veled? — karolt belém Háncs Gyula. — Semmi, semmi — torlaszoltam el hirtelen a magyarázkodás útját. Nem volt kedvem mukkani sem. El voltam foglalva a délelőtt száz bajával. Háncs Gyula sem erőszakolta a szóváltást. Hallgatott megrendülten. Mint az az ember, aki a hóhér kötele alá került, és csodálatos véletlen folytán megmenekült. Köszönni sem köszönt a kapunknál, csak az ujját pöccintette a kalapjához. Széldömöki udvarát is elmellőztük. Az öreg már fejszével várta a deportálókat. Eszelősen kiabálta az őrjáratot teljesítő csendőrök után: — Ide jöjjetek, az én udvaromba, ha kedves az életetek. De innen élve nem távoztok. Nem ijedtem meg Horthy kakastollasaitől, Beneš csendőreitől se félek. Mivel érdemeltem ki, hogy földönfutóvá akartok tenni? Akik tapsoltak és összetákolták a díszkaput Horthy katonái előtt, azoknak a haja szála se görbül. Gazdagok, pénzük van, kiváltják magukat. De a szegény legyen még szegényebb. Pusztuljon még a nyomorúságos házából is. Majd írok levelet Sztálin elvtársnak, mi történik itt, hogyan értelmezitek azt a szabadságot, amit a háború után kaptatok. Majd írok . .. panaszt emelek . .. Sztálin velünk van . . . Sztálin a párt... ti semmik sem vagytok! Anyám az ajtóban várt, és azzal fogadott: — No, mi van? — Nem megyünk — nyugtattam meg. — Hála istennek — roskadt le a küszöbre. — Mázsás kő esett le a szívemről! De a lányom érdekében is tenni kellene valamit. Azt a bitangot, a vömet, nem sajnálom, a lányomért, az unokámért azonban tenni kellene valamit. — Mit? A sógor járt a borbéllyal Brenkusznái. Nem tudott segíteni. — Hátha a kisasszony, a bátyád megrontó ja, tud? — Valóban, ő talán segíthetne. — Szaladj biciklin érte! A kertek alól toltam ki a biciklit. A falut nem volt szabad elhagyni. Szöknöm kellett. Az úton víztócsák, a fák koronái közt köd, a földeken álmos unalom. Hamar a postahivatalhoz értem. Jobbról a harmadik házba fordultam be. Végig, ameddig láttam, teherautók álltak. És sehol egy lélek. Mintha atombomba oltott volna ki minden életet. Felszaladtam a lépcsőn, és kopogni is elfelejtettem. A kisasszony fehér gyapjú- szvetterben végezte szokott hivatali teendőit, a bátyám meg beljebb, a ketrec mögött, az újságokat szortírozta. — Baj van, Bálint? — vett észre a kisasszony, és beeresztett a kalitkájába. — Igen, nagy baj! — Minket is besoroltak? — döbbent meg a bátyám. — Minket is, de mi maradhatunk. Segített a helyi nemzeti bizottság pecsétes igazolása. — Akkor mi a baj? — törte a magyar szót kínos-keservesen a kedvemért a kisasszony, majd átváltott szlovákra.
