Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - D. R. Popescu: Volt egyszer, hol nem volt

a világra, s Teofil elfelejtkezett róla. A nap már magasra hágott. Teofilnak be kellett hajtania a lovakat a faluba. Maga köré gyűjtötte őket, s csak akkor vette észre, hogy a csikónak el van törve az egyik lába. S nem értette, hogyan törhette el. A falu nagyon messze volt. Közben egy patakon Is át kellett mennlök. Gondolkozott, és határozott. A csikó nem tudott járni, s ahhoz, hogy ölbe vegye, túl nehéz volt. Otthagyta. Ügy sem ért az már semmit. Olcsó volt a ló, senki sem vette őket. „Nagyon sajnálom, de nem segíthetek rajtad —mondta Teofil. — A lovak nem érnek két krajcárt sem, már nincs értékük — mondta még —, s a csikók csak láb alatt vannak. Jobb, ha megdöglik ez is már most, semmint hogy egy év múlva a disznók meg a rucák egyék meg“ — gondolta. Bólintott, s elment. A csikót nem vitte magával. A kanca nyerített. Kötőfék volt rajta, s a többi lóhoz volt kötve. Elindultak a falu felé. A csikó egyedül maradt. Hallgatott. „Úgy sem tud semmiről — gondolta Teofil. — A kutyák sem fogják megenni, nem tépik szét. Farkas meg nincs erre“, gondolta magában, s rácsapott a lovakra.

A csikó ottmaradt elnyúlva a földön, a tó mellett. Azt sem tudta, hogy eltörte a lábát, semmit sem tudott. Szívta a levegőt, kígyóként sütkérezett a napon. Melegítette a bőrét a nap. A levegő édes volt. A tó a falutól messze, magányosan, szinte a világ végén csillogott, körülötte végtelen volt a csend. Csak dél felé kezdett fújdogálni a szél, s a nád susogva hajladozott. A hangyák egész közel mentek a csikóhoz, és körülszaglászták. Kettő egészen a nedves orráig merészkedett, de ő tüsszentett egyet, s messze repítette őket. Megpróbált felállni, de nem tudott. Közeledett az este, s a szúnyogok. Repdestek a levegőben, csapatokban köröztek, muzsikusokként zümmögtek, szökdöstek. Nem bántották. Zümmögve röpdöstek körülötte. A tó felett fecskék röpködtek, útra készültek. Elálmosodott. Az ajkai remegtek, bizonyára a köd miatt, amely a vízből jött, s hideg kígyóként csúszott végig a földön. A szeme méla, álmos volt. Elszundított a füvön, de álmában nem játszott sem fehér csikókkal, sem feketékkel. S azt sem álmodta, hogy bokrok közt ugrál, azt sem, hogy más lovakkal lóversenyen van. Szundított, mint egy buta, csupasz pulykacsibe. Kinyitotta a szemét, s a ráereszkedett ködön át látta az elmenő fecskéket, s a nedvesen fénylő csillagokat. Az ezernyi csillagot, melyek mind körülöttük forogtak, meg a tó körül, zümmögve, mint a szúnyogok, kivilágítva eget és földet. Mintha hirtelen erőt érzett volna magában, s úgy tűnt, hogy feláll, és elindul egy hosszú úton. De ez csak álom volt. Aztán már nem álmodott. Aludt, mint egy tuskó, mert ő egyáltalán nem volt táltos. Egyszerűen csikó volt, mint bármelyik más.

Bácskái Béla: Dusza J. fazekas népművész, ceruzarajz