Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Vasile Rebreanu: Fekete lakoma
Vasile Rebreanu fekete lakoma Egyszerű temetés volt. S bizonyos szempontból a családtagok anélkül, hogy akár magúknak bevallották volna — már várták a végét. Nemcsak mert a halott asszony -egyiküknek sem volt rokona — az utcáról szedték fel, s vették magukhoz —, hanem .■főként azért, mert mindnyájan érezték, hogy már nem győzik tovább könnyekkel. Féltek, hogy nem tudnak többet sírni, s az szégyen lett volna. Mint mikor a vendégek még nem akarnak elmenni, a vendéglátóknak meg már fogytán a készletük. Féltek, hogy a vendégek még maradnak, kínálni kell őket, s már nem lesz mivel. Könnyeik nem annyira a halottnak szóltak — bár nagyon sajnálták az eltávozottat, — mint inkább a temetésre összegyűlteknek, a falusiaknak, akik fürkészően lesték, hogy mit csinálnak. Az emberek itt ültek éjjel-nappal, váltásban, tekintetükkel a háziakat követték, lesték őket. A falu férfiai három éjszakán át kártyáztak a halott ládáján ülve, tréfálkoztak, nevettek. A háziak kötelesek voltak sírni. És sírtak is. Három éjjel, három nap. De most elérkezett a pillanat, amikor érezték, hogy kifogytak a könnyekből, kiszáradt a szemük. Minden erejüket megfeszítették, hogy még bírják egy kicsit. Különösen most a végén, most kell leginkább sírni. De már nem bírták könnyekkel. A vendégeknek megbékélve, megnyugodva, elégedetten kell elmenniük, s nekik, a háziaknak szépen, illően kell befejezniük a temetést. Elérkezett tehát az az idő, mikor minden erejüket meg kellett feszíteniük, elő kellett venniök minden tartalékukat, szükség esetén a szomszédból is kölcsön lehet kérni, hogy a bemutató fénypontja a lehető legjobb, legsikerültebb legyen, hogy az idegenek megbékélve, megnyugodva, elégedetten menjenek haza. Hogy vidám, jó hangulatban, jó véleménnyel távozzanak. A háziak kamrái viszont már majdnem üresek voltak, a források kezdtek kiapadni, végüket járták, mint a halott fejénél a gyertyák. Végre kiléptek az útra, hangos zokogással, kevés könnyel, a bomlásnak indult holttest savanyú szagától sápadtan. Lépkedtek az utca sarában, a koratavaszi nyirkos levegőben, a nedves fényben, a rothadt burján, a vizes és korhadó fa, a nyers gyökér meg a fű és föld szagától átitatott párában. A savanykás, halottszagú levegőben. A harangok egyfolytában zúgtak, a pap énekelt, ők meg sírva .dagasztották a poshadt, fekete sarat. A temetőben, miután elhangzott az utolsó ima is, leeresztették a koporsót a gödörbe, melynek a fenekét mocskos, sárga víz és göröngyöktől fekete hó fedte. Maguk is csodálkoztak, hogy még mindig sírnak. Beszórták földdel a koporsót, betömték a sírgödröt, felemelték és felállították a keresztet, s csodálkoztak, hogy még most is sírnak. Hazafelé menet megkönnyebbültek, az emberek szétszéledtek, hazaszállingóztak. S most, amikor a háziak magukban maradtak, határtalan megkönnyebbülés vett rajtuk •erőt. Csak most érezték igazán a hiányt, az eltávozott hiányát, a halott hiányát. S bánkódni kezdtek utána. Az öregasszony kezdte el a jajveszékelést, a lánya követte, s még a két férfi arcán is nagy, igazi könnycseppek folytak végig. Ők persze nem jajveszékeltek, csak csende-
