Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - D. R. Popescu: Volt egyszer, hol nem volt
D. R. Popescu Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Egy szép napon meg kellett küzdenie a sárkányokkal. „Ha rám hallgatsz, valamennyit legyőzöd,“ mondta neki Napsugár, a fáradhatatlan paripa. Mentek, mendegéltek, míg csak a kacsalábon forgó várat meg nem látták. Mikor visszaindultak, nyomukba szegődött a sárkány. A sárkány szájából kicsapó láng megperzselte őket. „Mit tegyek, Napsugár?“ „Nyúlj be a fülembe, vedd ki a fenőkőt, és dobd magad mögé.“ A királylány úgy Is tett. S azon nyomban egy sziklafal emelkedett mögöttük az égig. Aztán még egy kefét dobott hátra a királylány a Napsugár jobb füléből. A paripa mindent tudott, nem hiába volt táltos. Azért jött a világra, mert tudta, hogy a királylány csak az ő segítségével vághatja le a sárkány kilenc fejét. Egyébként még ráért volna. És volt még Napsugárnak egy Idősebb testvére is. Ez, hogy megfiatalodjék, tejbefőtt rizst evett és parazsat vékaszámra. És még sok minden történt, persze Tündérkirályfi sok mindent megért, míg egyszer azt mondta neki Tündér Ilona: „Légy az uram, gyere, fürödjünk meg, és házasodjunk össze!" Napsugár is ott volt. Aztán Tündérkirályfi és Tündér Ilona megfürödtek kancatejben. És Napsugár hűs párát fújt rájuk, s később, hogy a fürdő jobban essék, forrót. Tündérklrályfi meg Tündér Ilona fürödtek a kancatejben, és kacagtak. Nem hiába volt táltosparipa Napsugár. Lassan hajnalodott. Az ember, aki éjszakára kint maradt a mezőn a lovakkal, aludt. Teofilnak hívták. Egész éjjel táplálta a tüzet s a lovak a tűz fényénél legeltek. Nem szóródtak szét. Teofil vízben korhadt fűzfát tördelt a tűzre. És hallgatta, hogyan tépik a lovak erős fogaikkal a füvet. Elaludt. A lovak körülötte legeltek, álmában is maga mellett érezte őket. De nem róluk álmodott. A mezőt nádlepte tavak vették körül. Messze, de nem túlságosan messze az erdő sárgult. Mikor felébredt, elfojtott tűznek látta a fákat, levegőben úszó tűznek. Sűrű köd ereszkedett a földre, s a fák törzseit fehérbe burkolta. A lovak lábát sem látta, csak a testüket, s mintha azok is a föld felett ■„lebegtek volna. A kelő nap olyan volt, mint a viasz, elhomályosította a köd. Aztán a napfény felerősödött, a köd elszakadt a földtől, s emelkedni kezdett. Most a lovaknak csak a lábai látszottak. Ahogy a földön feküdt, látta, hogy az egyik kanca fekete csikót szül. Mintha a ködből lépett volna ki a csikó. Nem tudta magáról, hogy későn született, levélhulláskor, hogy az ő ideje már elmúlt. A lovak horkantgattak. A napfény erősödött, szétszaggatta s eloszlatta a ködöt. Messze, de nem túlságosan messze az erősen sárguló erdő látszott. Teofil anélkül, hogy felkelt volna, bal kezével száraz fűzfaágakat, nádgyökeret meg kákát dobott a tűzre. Sűrű füst keletkezett, mely elkergeti a szúnyogokat. Elfelejtette, hogy már nem szükséges a füst, hisz a szúnyogok csak este elviselhetetlenek. Kivette a nedves gyökereket a tűzből, s a tóba hajította őket. Mintha a füst is eloszlott volna. Fénylett a nap. S Teofil csak akkor vette észre, ahogy hanyatt fekve aludt, hogy harmat szállt az arcára, a szempilláira s a szemöldökére. A lovak sörényén, hátán, orrán is millió csillagként ragyogtak a harmat- cseppek. Megdörzsölte szemét, mintha álmodott volna. S odament a csikóhoz. A csikó fekete volt, s patáival gyengén rugdosta a harmatos füvet. Még nyár volt, de az ősz az erdőben már harkályként kopácsolt. A csikó hajnalban, túl korán jött volt egyszer hol nem volt
