Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - FIGYELŐ - Josef Skvorecký: Halál a Tű-sziklán

— A Tű itt egyike a legnehezebben megmászható szikláknak. A legmagasabb fokú megterhelést igényli. Egész nyáron készültünk rá.

— Aha — mondta a hadnagy, és hirtelen témát változtatott. — S még valamit. Ök ketten szintén tudtak Malátról?

A lány most sem vesztette el a fejét. De most már nem hitt neki a hadnagy.

— Miről? — kérdezte a lány.

— Arról, hogy zaklatja magát, ahogy maga mondta.

— Hiszen azt mindenki tudta — mondta büszkén. — Csakhogy Frantót senki se vette komolyan.

— Szóval, vele egyikük se ment ökölre?

— Ugyan kérem! A Frantóval?

A lány úgy ejtette ki ezt a nevet, ahogy a hadnagyot, valamikor rég, halálosan komoly, bátortalan negyedikes gimnazista korában szólította egy másik ilyen szőkeség, s amit máig sem bírt elfelejteni.

— Rajta csak mulatott mindenki — tette hozzá.

— Patera és Bartoš szintén?

— Ök leginkább! Tőlük megkapta a magáét!

— Magától is? — kérdezte halkan az öreg kriminalista.

A sátor félhomályában kissé megszürkült a lány arca. Űjra vállat vont, s megvető ívbe csücsörítette a száját.

— Elvégre az sem ütközik törvénybe.

— Nem — mondta a hadnagy letörten. — Sajnos, nem.

— De miért? — kérdezte sietve Málek zászlós. Borűvka hadnagy fáradtan leereszkedett egy sziklatömbre az árnyékban, amit a homokkősziklák vetettek a szakadék aljára.

— Nem tudom — mondta. Egyelőre. Eddig csak annyit tudunk, hogy a lány megtehette, és főleg azt, hogy hogyan. Amikor Bartoš a sziklahajlat mögé került, kibújt a biztosítókötélből, átosont a nyugati falra az órához, megölte Paterát, aztán visszatért, és megint magára erősítette a kötelet.

— De miért?

Málek majdhogynem kiáltotta a kérdést.

— Egyelőre meg kell elégednünk azzal, hogy két kérdésre megnyugtató választ adunk: Kicsoda és Hogyan?

— Bartoš esetében mind a háromra megnyugtató választ adhatunk — mondta a zászlós. — A miértre is. És mind a három válasz elfogadhatóbb.

— De együtt képtelenség — mondta erélyesen a hadnagy, és hátravetette a fejét. A Tű-szikla fölött valami madár körözött, melynek nem volt semmi köze ehhez az emberi ügyhöz. Nyilván tudja, ki a tettes, ötlött fel a hadnagyban és aszerint viselkedik. A madár szépen leült a végzetes traverzra, és leejtett valamit — a hadnagy ilyen távolságból nem láthatta, a csőréből-e vagy máshonan —, ami halk koppanással a zászlós mellé pottyant. A zászlós odapillantott, és köpött egyet.

— Miért képtelenség? — kérdezte ingerülten. Az utóbbi időben gyakran nekiugrott a hadnagynak, mielőtt még tisztázta volna a méreg okát. De az öreg kriminalista nem volt sértődékeny.

— Elvégre nem bíznám magam arra, hogy csak azért mentjük fel a gyanú alól, mert valamennyiük közül ő a leggyanúsabb — mondta. Nem játszunk detektívregényt.