Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - FIGYELŐ - Josef Skvorecký: Halál a Tű-sziklán
A lány lehúnyta a szemét, egy pillanatig hallgatott, majd így szólt: — Nem voltam tisztában vele. Nem volt kellemetlen. — És Patera? Csend. — Ő sem volt kellemetlen? Megbillentette a fejét, és platinaszőke tincsei a szemébe omlottak. — Hát egyszerűen ... nem tudtam dönteni. Megesik az emberrel. Magával még sohase fordult elő? A hadnagy bűntudatosan lesütötte a szemét, arra gondolt, hogy az ő tétovázásai nem ilyen dilemmákból fakadnak. Majd megszólalt: — Volt emiatt Bartoš és Patera között valamilyen ... Hirtelen elhallgatott. — Ügy érti, összecsaptak-e miattam? — kérdezte Fikotová kisasszeny nyugodtan. — Igen. Össze. — Majd erélyesen hozzátette: — Emiatt én teljesen boldogtalan voltam. Nem tudtam, kinek az oldalára álljak. — De ennek ellenére együtt indultak az életveszélyes túrákra! — Kötéllel a derekán az ember megfeledkezik a személyes sérelmekről — felelte a lány, mintha egy hegymászó-zsebkönyvből olvasta volna. — A sziklafalon csak baráti önfeláldozás létezik. A hadnagy ravaszul és gyorsan folytatta: — Akkor miért nem válaszolt Bartosnak, amikor szólt, hogy biztosítsa? A szőkeség kikelt magából. — Honnan tudja ezt? — Megmondta nekem. Ismét megnyugodott, és fölényes pózba meredt. — Egyszerűen azért, mert biztosítottam. Minden kezdő hegymászó megmondja magának, hogy a sziklán nem szokás beszélni. Csak annyit, ami abszolút szükséges. — Hm —, mondta a hadnagy. — És mit gondol, meddig tartott Bar- tošnak az utolsó szakasz? — Rettenetesen sokáig. Már nagyon ideges voltam. — Meddig mégis? Öt percig? — Legalább. Én inkább tíz percet mondanék. Ilyen helyzetben az ember elveszti az időérzékét. A lány készsége nem tetszett a hadnagynak. Az sem, hogy Bartoš ezt az adatot takargatta, ő pedig olyan készségesen közölte. Elkomorodott, s megint úgy érezte, hogy álmodja az egészet, és hogy ennek az ügynek sohasem jár a végére. Ennek ellenére megpróbálta a lányt lélektanilag sokkolni: — És meddig tart kibontani a mellén a biztosítókötél csomóját? A lány vagy uralkodott magán, vagy nem fogta fel a célzást. — Az megvan egy-kettőre —, mondta. — Miért kérdezi? — Hogyan tudjam — mondta a hadnagy, s mivel a szőke szépség továbbra is értetlenül hallgatott, megkérdezte: — Mondja csak, mielőtt valahová megérkeznek, tudják-e előre, melyik sziklát fogják aznap megmászni? — Rendszerint tudjuk — mondta a lány. — De nem mindig. — S hogy ma a Tű-sziklára mennek, azt tudták? — Igen, azt tudtuk. Már a múlt vasárnap ki akartunk jönni, de Tonda — Patera úr — az utolsó pillanatban lefújta, úgyhogy ... — És mióta tudták már, amíg a múlt vasárnap mellett döntöttek volna?
