Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - L. Gály Olga: Beszélgetés Anton Hykischsel

teleszi dráma törvényei. Egy kissé abszurd helyzetekkel kísérletezem, a TV- dráma például groteszk játék, a Robaj pedig csak belső hangokon alapszik fő alakok nélkül. Magam is kíváncsi vagyok a nézők, illetőleg a hallgatók véleményére.

Melyik könyve nőtt leginkább a szívéhez?

Nehéz a legkedvesebb könyvről beszélni. A kritika, kevés kivétellel, nem volt hozzám valami kegyes, és többnyire elvette a kedvemet megjelent könyveimtől. Ám a kritikák ellenére továbbra is szeretem az elbeszéléseket. Ha visszaemlékezem azokra az időkre, amikor ezeket a dolgaimat Írtam, akkor különös izgalmat érzek — szórakoztatóbb munka volt, mint egy terjedelmesebb műfaj, például a regény útvesztőiben bolyongani.

Nagyon fontosnak tartom — ha úgy tetszik, szeretem — Mähring főterén című könyvemet. Sok fontos felismerésemet és érzésemet dolgoztam bele. Nagyon megszenvedtem ezzel a könyvvel, talán nem is sikerült minden részlete, de olyan dolgokról beszél, amikről beszélni kell. Véleményem szerint az írónak, igenis, ki kell állnia az elveiért. Minden nemzedéknek hamisítatlanul színt kell vallania a társadalomhoz és a politikához való távolságáról vagy közelségéről. Egy szlovák kritikus gúnyosan „egy mártír önleleplezésének“,, „publicisztikának“ stb. nevezte a Mähring főterén című könyvet. Ilyen díszítő’ jelzők ellenére is meggyőződésem, hogy az igazságtalanság és a bántalom akkor is igazságtalanság és bántalom, ha nem magas beosztású hivatalnokot ér* hanem egy egyszerű embert, talán éppen a legjobbat. Sőt, éppen akkor érdekes az író számára. Nem élünk még erkölcsi paradicsomban, hogy a „tiszta irodalom“ nevében megengedhetnénk magunknak a fényűzést, hogy ne legyünk egy kissé publicisták is, akik visszaélésekre figyelmeztetik az embereket.

Ezek szerint elégedetlen a kritikával?

Nem vagyok exportálásra alkalmas szerző. Már több mint két éve elkeseredett harcot folytatok a többnyire fiatal és ironikus bírálókkal. Kritikus írókollégáim egyre olyat akarnak bennem látni, ami bennem nincs. Vitázunk például a banalitásról. Sokak számára hűvös vagyok, érzéketlen, sokakat idegesít könyveim légköre, mert tele vannak irodákkal, számológépekkel, irattárakkal. Bizonyos, hogy nem illek bele az eddigi szlovák — akár a fiatal szlovák — próza kiegyenlített csatarendjébe. A szlovák irodalomban túlsúlyba jut a költészet. Félreismert költők és költő-megváltók nemzete vagyunk. S ha már valaki prózát ír nálunk, akkor írjon lírai prózát, gyönyörű metaforákkal, s legyen benne a szlovák falu, a természet és a vidék csendje és- szépsége.

Nyilvánvaló, hogy ez a zsánerű próza sokakat felháborít, nincs ínyükre, elvből elutasítják. Nehéz harc ez, és bizonyos, hogy pszichológiailag nem a legegészségesebb. De nem akarom feladni.

A fiatal kritikusok egy része a „tiszta irodalom", a művészi kísérletezés programját tűzte ki célul. Magam is kísérletezem; kedvenc íróim, Villiam Faulkner, Heinrich Böll és a 47-es Csoport többi tagja. Nem tudok azonban belenyugodni, hogy a fiatal szlovák prózát csak egy mértékre szabják, legyen az akár a lírai próza, akár az új francia regény, akár a szürrealizmus a prózában. Érzem, hogy számomra ezekben a szűkre szabott skatulyákban nincs hely. S ebből származnak az állandó félreértések.

Nálunk a „publicisztika“, a „feuilleton“ és az „esszé“ fogalmát sértésként alkalmazzák. „Tilos“ ezeket a zsánereket a fennkölt „tiszta“ irodalomban használni. Nem békülök meg soha ezzel a beskatulyázással. A világirodalomban — például az amerikai irodalomban is — a próza fejlődése éppen ezeknek a — gyakran csaknem újságírói — zsánereknek az összefonódását mutatja az: irodalommal.