Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - FIGYELŐ - Josef Skvorecký: Halál a Tű-sziklán
ledobja a szikláról, és leereszkedik rajta. Csak azt nem értem, mit keres itt ez a leereszkedő kapocs. — Miért? — Mert ez peremszikla. Ha valaki felmászna rá — de tudomásom szerint ilyen sziklára nem szoktak mászni —, nem kell leereszkednie. Lemehet az erdei ösvényen. Amott ni, látja? Lefelé mutatott. Alattuk körülbelül tizenöt méternyire gyalogút kanyargóit a meredek lejtőn. — Talán valaki a leereszkedést gyakorolta itt. Mielőtt fel mert volna mászni valahová. — Legfeljebb azt — mondta Bartoš. — Bár ez nem a legideálisabb hely az Ilyen gyakorlatokra. Ha befűzi a kötelet ebbe a kapocsba, egyenesen lefelé fog lógni. — Az baj? — Nem baj. De ez nem leereszkedés. Leereszkedésnél meg kell tanulnia elrúgni magát a sziklától. Azt itt nem lehet. A hadnagy elgondolkodott. A sziklacsúcson erőlködve dolgozott Káüa, a kövér fényképész. A helyi csapat két hegymászója húzta őt fel, azok, akiket a hadnagy csoportja hívott segítségül. Ök ketten most egy-egy leereszkedő kötélen csüngtek a szikla két oldalán, hogy a fényképésznek elég helye legyen, s tudjon felvételeket készíteni a holttestről. Hurokba ültek, s lábukkal a sziklacsúcs kis plátójának pereméhez támaszkodtak. Fantasztikus, szinte hihetetlen kilátás nyílt innen. A hadnagy úgy érezte, mintha mindezt álmodná, s hogy fel kell ébrednie, mert sohasem deríti ki, hogyan vitte Bartoš végbe a dolgot. Vagy Fikotová. Szeméhez emelte a messzelátót, s addig vizsgálgatta a Tű-szikla szürke, sima falait, míg csak vissza nem ért egész a csúcs alá. — Lehetséges volna felmászni oda... erről az oldalról? — kérdezte. — A nyugatiról? — Bartoš tagadólag rázta meg a fejét. — Gondolja, hogy míg mi a keleti falon voltunk, a gyilkos fel tudott... Nem. Az lehetetlen. — Miért? — Egyszerűen ... arra ember nem képes. Hiszen az csaknem tíz méter magas, teljesen sima fal, s ráadásul egy kicsit kifelé dől. Minden félméteren hágcsóvasat kéne beleverni, s ez már nem alpinizmus, de akrobáció. Ezenkívül egyetlen hágcsóvasat sem látok ott. — Én se —, mondta a hadnagy. — És ha a keleti falon másznak a Tűre, látni innen magukat? — Nem. — Maguk se látnak ide? — Mi se. Az egész utat a keleti falon tesszük meg, az pedig elzárja előlünk a kilátást. — Aha. — A hadnagy újra végigfutott a falon a messzelátójával. — Az ott micsoda? — kérdezte. — Olyan, mint egy homokoszlop... — Hol? A traverz fölött gondolja? Az... az óra —, mondta Bartoš. — Hasonlít a homokórára, azért hívják így. Homokköves vidéken mindenütt megtalálható. Állítólag a víz örvénylése közben keletkeztek, amikor még tenger volt itt. Nekünk ideális hely a biztosításra. A hadnagy figyelmesen szemügyre vette a Tű óráit, s miután maga elé képzelte a jégkorszakbeli tengert, melyből vad süvegek ágaskodtak ki, s köztük talán a Loch Ness szörnyetegeihez hasonló őshüllők úszkáltak, rákényszerítette a gondolatait, hogy a képzelet világából visszatérjen a valóságba, mely nem is látszott olyan valóságosnak. Az óra
