Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Kritikai mű a kritika fejlődéséről

nek egy plurális világnézet felel meg. Az ember — a szubjektum — követeli jogait — szemben a társadalommal, amelyben él.

Közép-európai különlegességnek tartom, s főleg a magyar viszonyokra igen jellemző, hogy a társadalmi átalakulás legelőször az irodalom területén, s éppen a kritika útján játszódott le.

Ügy tűnik fel, hogy a Nyugatnak a Gyulai-féle irány elleni lázongásában nemcsak tisztán a művészi érdekekért folyt a harc, még akkor sem, ha éppen a Nyugat követelte az esztétikai kritériumok érvényesítését, s kívánta a szellemi határok kiterjesztését. Tudjuk viszont, hogy már Gyulai is elítélte a magyarok „szellemi provincializmusát“: „Csak mi, magyarok akarnánk elzárkózni és eredetiségünk zsírjába fulladni? Mily gyermekes eszme, mily korlátolt felfogás!..." De Péterfy Jenő még tovább ment, amikor Gyulainak ezzel a tételével szállt vitába: „Az egyetemesnek mindig igaza van s az egyénnek soha...“; azt vetette ugyanis Gyulai szemére, hogy az egyént túlzottan a közösség alá rendeli. Megértette az egyén és a társadalom kölcsönös viszonyának szükségszerű változását, s ebből a szempontból kívánja megváltoztatni szerepüket is az irodalomban.

Komlós helyesen bizonyítja, hogy nem véletlenül éppen Péterfy és az ő új — lélektani és esztétikai — kritériumai ösztönözték új megoldásokra a Nyugat csoportját. Eljött ugyanis a kor, amelyben egy egész nemzedék ráébredt, s nemcsak Magyarországon, hogy „létezni annyi, mint különbözni“. De ez már nem csupán „nép-nemzeti“, hanem emberi különbözőségeket is szem előtt tartott.

A Nyugat Jelentkezésében egy új Ideológia kért szót, s ennek hordozója egy olyan városi intellektuális társadalmi réteg volt, amely összetettebb szociális érzékenységű társadalmi nézeteket vallott. Véglegesen leszámolt a mezővárosi idillel. Elsőként a nyugatosok ismerték fel pontosan ezt a történelmi tényt, és érezték, mennyire káros a múlt minden mesterséges fenntartási kísérlete.

Közép-Európa kulturális fejlődésének további sajátos vonása a társadalmi harc viharos menete az irodalom területén. Valószínűleg ezért maradt meg az irodalom Magyarországon olyan fórumnak, ahol a tisztán művészeti harcokon túl

bonyolultabb harcok is lejátszódtak. A „művésziség“ védelme mögött sokszor kifejezetten művészeten kívüli — hatalmi, rendi, politikai — érdekek is megbújtak. (Mint példát felhozhatjuk az Ady versus Rusticus esetet. Ez azonban példa a XX. századi magyar irodalom és kritika ellentmondásos fejlődésére is. Ady, a lázító egyúttal az új értékek, új emberi és művészi kritériumok hirdetője is: „Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti — általános emberi vonások nélkül...“)

A Gyulai-féle objektivista „nemzeti realizmus“ ellenében emberi dokumentumok, őszinte művészi vallomások születnek, mint az új erkölcsi kódex alapjai. így jut el a kritika a teljes liberalizmushoz és türelemhez: „Csinálj amit akarsz, ha meg tudod csinálni" — jelenti ki Ignotus teljesen Rémy de Gour- mond szubjektivizmusának szellemében, aki a korlátlan őszinteség és merészség jogát követelte az író önkifejezéséhez. Ezért keletkezik annyi esztétika, ahány eredeti írőegyéniség van és lesz a jövőben.

Talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy a Gyulai utáni magyar kritikai nézeteknek ez a pluralizmusa vezette Komlóst egy megfelelő kettős, manapság előszeretettel alkalmazott módszerhez: a gazdag anyag egyrészt időrendi, másrészt eszmei tagolásához és osztályozásához azoknak a személyiségeknek értékei alapján, akik leginkább tükrözték és befolyásolták korukat kritikai, filozófiai és — last but not least — emberi magatartásukkal. Ezt a módszert azért tartom helyénvalónak, mert aláhúzza a szerző szilárd eszmei célját: az egyeseken és jelszavaikon, esetleg programjaikon keresztül a szerző nem csupán egy- egy kritikus portréját rajzolja meg, hanem az egész korszak kritikai portréját is. Ez a módszer itt azért is helyénvaló, mert a magyar kritikában a csoportok aktív szervezői kétségkívül nagyobb szerepet játszottak, mint a szlovák vagy cseh irodalomban. (Gyulai, Ignotus, Schöpflin. A cseheknél talán csak F. X. Salda és Vlček képez kivételt.)

Komlós munkája, természetesen, nem meríthette ki a kritika valamennyi időbeli és időfeletti problémáját, de nem is törekedett erre. A szerző célja nem az volt, hogy a magyar kritika fejlődését lexikálisán kimerítse, hanem az,