Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Rejtélyes bűnügyi játék a MATESZ színpadán
hogy mai szempontból elemezze és kritikailag értékelje. Ha befejezésül értékelni akarom Komlós munkáját, azt hiszem, az olvasó helyenként nélkülözni fogja néhány fontos fejezet részletesebb magyarázatát (például A kritikai realizmus felé, 78. old.). Hálás lesz azonban a társadalmi és művészeti összefüggések egészen új megvilágításáért olyan problematikus helyeken, mint például az anyag és koncepció szempontjából egyaránt figyelemre méltó A magyar marxista kritika kezdetei című fejezet (260—286). Tudjuk, hogy az a két időbeli határ, amit Komlós kitűzött, úgyszólván meghaladja az egyéni feldolgozás lehetőségét. Mégis sajnáljuk, hogy Komlós nem használta legalább néhány fejezetben, legalább az első és a záró fejezetben az összehasonlító módszert, legalább közép-európai vagy a még szűkebb cseh- szlovák-magyar viszonylatokban. Ezt csak azért vetjük a szerző szemére, mert ismerjük tudományos tájékozottságát és alapos ismereteit a vizsgált korszak kulturális fejlődésének szélesebb, nem csupán magyar problematikájában is. Még akkor is, ha csak az újkori magyar kritika történetéről van szó, úgy véljük, hogy ma már ennél a témánál sem mellőzhetjük legalább a középeurópai irodalomkritika fejlődési kapcsolatainak, hasonlóságainak és eltérései1 nek legalább Jelszavas ismertetését. Jaroslava Pašiaková Rejtélyes bűnügyi játék ■a MATESZ színpadán Azzal kezdeném, hogy én is egyetértek Jan Werichhel, aki szereti a Jó de- tektívdrámákat, sőt még azzal is kezdeném, hogy szívesen töröm a fejem olyasmin, amit azonnal el is tudok felejteni. Ezenfelül még annak is tudok örülni, hogy a MATESZ ezévi egyhangú műsorába újító szándékkal egy háromfelvo- násos bűnügyi játékot iktatott. A teljes megnyugváshoz mindössze két kérdésre kellene még válaszolni. Az első kérdés: miért éppen erre a darabra esett a választás, s a második, hogy miért adták így elő. Sajnos, Ernest Dudley—Arthur Watkyn angol drámáját eredetiben nem ismerem, sőt még a belőle fordított cseh, illetve szlovák verziót sem, így nem marad más hátra, mint a háromszoros közvetítéssel színpadra érkezett magyar szöveg vizsgálata. Ez érzésem szerint már szövegformájában is eléggé eltávolodott a ködös Albion hasonló zsánerű írásainak atmoszférájától. Hogy mi maradt ki a szövegből, azt itt-ott legfeljebb sejteni lehet, s ami megmaradt, az körülbelül ennyi: Brian Cardwright, bizonytalan foglalkozású angol úr (vagy csirkefogó!) egy meghatározott időben érkező gyilkosát várja. Hogy nehezebb legyen kitalálnunk, ki lesz az, egy négytagú társaságnak kölcsönadja a kocsiját, akik abban a hiszemben, hogy elütöttek vele valakit, Brian Cardwright ilyen vagy olyan magatartásának a függvényévé válnak. Cardwright zsarolni igyekszik őket; vagy fizetnek, vagy feljelentést tesz a rendőrségen. A gyilkos érkezésének az idő- ponjára (a pontos érkezést egy rejtélyes levél Jelzi) Cardwright meghívja az autós társaságot, s nekik is elmondja, hogy pontosan ebben és ebben az időben gyilkosság áldozata lesz. Hogy az elháríthatatlanul bekövetkezendőnek minél több szemtanúja legyen, Cardwright az említetteken kívül még egy bűnügyi pszichológust és egy újságírót is meghív. Végképp nem derül ki, miért nem utazik el Cardwright vidékre a gyilkos látogatása elől. A gyilkosságra való felkészülés a pszichológiai segédlettel jól halad, az ajtók légmentesen csukódnak, de Cardwrightot mégis halántékon lövi valaki vagy valami az üres szobában. Ezután a hullát átcipelik a másik szobába, s anélkül, hogy a rendőrséget bárki is értesítené (ez Angliában elég szokatlan dolog, különösen akkor, ha egy bűnügyi pszichológus is Jelen van a gyilkossági szeánszon) megkezdődik a rejtélyes magánnyomozás. A rejtély végül is megoldódik, a tettes egy álcázott és időzített fényképezőgép volt, amelyet a három felvonást végigbohóckodó és kedélyes újságíró helyezett az áldozat szobájába. Ennyi a bűnügyi dráma rövid története. Természetesen az események fölött a bonyolultságnak több szálú füzére is lengedez. Mindez
