Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Kritikai mű a kritika fejlődéséről
•a kisregényt. Sőt, a lényeget, a kísérletezés merészségét tekintve itt-ott talán egész prózairodalmunk is okulhatna belőle. Gály Iván Kritikai mű a kritika fejlődéséről Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig. A magyar irodalmi kritika hét évtizede, Akadémiai Kiadó, Budapest 1966. (Irodalom- történeti Könyvtár 306 o.) Komlós Aladár, az ismert irodalom- történész és kritikus, ú], lelkiismeretesen koncipiált, gazdag publikációt terjesztett az olvasók elé. Tudományos vizsgálódásainak tárgyául a magyar irodalomkritika egy hetvenéves fejlődési szakaszát választotta (Gyulaitól a marxista kritika kezdetéig, tehát századunk negyvenes éveiig). Az anyag tanulmányozása és elemzése során egy jellegzetesen magyar jelenséghez igazodott. A hét vizsgált évtizedet néhány fő irányba osztotta, s az osztályozás mértékeként az egyes folyóiratok eltérő jellegét állította fel. Az még talán nem magyar különlegesség, hogy egy-egy kritikai csoport — többé- kevésbé egységesen — a saját lapja köré tömörült. De a magyar kritika történetének mindenképpen specifikus vonása az erős kritikai egyéniségek kivételes tekintélye, akik szervezői képességüknél fogva tömörítettek ugyan a csoportokat, de közben szerencsétlen módon is hatottak, mert annyira fölébük kerekedtek, hogy akarva-akaratlanul is a saját nézeteiket kényszerítették rájuk. A folyóiratok köré való csoportosulás szándéka — nem csupán nemzedéki, de főleg eszmei szempontból — előnyökkel és hátrányokkal is járt. Úgyszólván mindig valami új, harcosabb jelentkezés hozott, s ezt egy-egy erős kritikai szellem, egy-egy korát megelőző egyéniség ösztönözte. Ezt a jelentkezést rendszerint új eszmei program is kísérte. Ez azonban egyúttal annak az illető személyiségnek a túlsúlyát is jelentette, sőt, nemegyszer feltételezte is, aki a csoportoknak spi- ritus nomense volt. Éppen ezt a körülményt tartom a magyar kritika különleges vonásának a Komlós által tárgyalt időszakban. Módszertani szempontból elsősorban az időrendi síkot alkalmazta. A magyar irodalomkritika fejlődésében az időrendi tárgyalásnak éppen a múlt század hetvenes éveinek végétől van jelentősége és értelme. Maga a szerző jelöli meg, melyik határt tarthatjuk itt döntőnek (10. o.). A múlt század harmincas éveiig az irodalmat — s a kritikát is — a romantika uralta. (Azt hiszem azonban, hogy ezt a határt, éppen a magyar történelmi tapasztalatok alapján, bátran ki lehetne terjeszteni a negyvenes, sőt még az ötvenes évekre is.) Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig az úgynevezett népnemzeti irányzat volt az uralkodó, s csak az osztrák-magyar kiegyezés után, a rendi és szociális belpolitikai változások nyomán lép fel egy olyan eszmei irány, amely — igaz csak látszólagosan — szándékos eszmeietlensé- gével tűnik ki. Azt akarom ezzel mondani, a szerzővel egyetértésben, hogy a kritikusoknak az irodalommal szemben alapjában változott meg a viszonya, s ez a magyar kulturális hagyomány újjászületését jelenti. A Gyulai-nemzedékkel szemben a „fin de siécle“ kritikusai a kritikát és általában az irodalmat nem kezelik többé a nemzet életének lényegesen fontos — és sérthetetlen — alkotóelemeként. A kritika súlypontja a nemzeti, népi kritériumról áttolódik a kizárólagosan esztétikai szférába. Ahogy a társadalmi életben megszűnt az elavult feudális életforma érvénye és korszerűsége, úgy változik az ember életeszménye is a XX. század elején. Alapjaiban változik meg nézete is a világról, az emberi kapcsolatokról, a művészetről. Amíg a korábbi időszakot (a kiegyezésig) a társadalmi és kulturális élet értékeinek szigorúan hagyományos hierarchiája jellemezte, a XIX. század vége s a XX. század eleje az évszázados konvenciók felborulását hozza. Először a művészet jelzi a társadalom és az egyéniség bomlását. Az égvik uralkodó irány, az abszolút rend ellen olyan nemzedék lép fel, amelynek figyelmét és ítéleteit nem lehet sem társadalmi, sem irodalmi sablonokba kényszeríteni. A relativizálódott értékek-
