Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - FIGYELŐ - Gály Iván: Petrőci Bálint: Szemtanú

ugyanis az elmúlt években sok kritikusa és írótársa nagyjából indokoltan úgy könyvelte el, mint a sematizmus egyik reprezentánsát, s ezen a címen — úgy látszik, indokolatlanul — le is írta. Pedig ez az új könyv akkor is figyelmet érdemelne, ha semmi mást nem tanúsítana annál, hogy Petrőci újat akar mondani és újszerűen.

Valóban tiszteletet érdemel a mód, ahogy maga mögé igyekszik utasítani, amit eddig tett, és ahogy ostrom alá veszi leg,alább az általa elérhető magaslatokat.

Idegösszeroppanással került az egyik kórház zárt idegosztályára egy fiatal és ragyogóan szép borbélylány, s nem sokkal később egy meggyilkolt asszony hullájára bukkannak a városikörnyéki erdőben. A szervesen összefüggő két eseményre próbál párhuzamosan fényt deríteni az elmegyógyász és a bűnügyi nyomozó. Ebből bontakozik ki az alig 180 oldalnyi izgalmas és érdekes történet. Nem vitás, hogy lirodalmrrumikban ez a témakör hiánycikk. Különösen figyelemre méltó, hogy a szerző, felismerve a két hivatás — a pszichiátria és a kriminalisztika — belső összefüggéseit, nem írt sem kimondottan lélektani, sem bűnügyi regényt, hanem ötvözni igyekszik a két módszert. Teljes sikerről azért nem beszélhetünk, mert helyenként indokolatlanul elragadja Petrő- cit a lélekelemzés heve. Míg ez az ideg- gyógyász alakjának megformálásakor helyes, a kriminalista ábrázolásánál zavar. Az utóbbi ugyanis sokszor feleslegesen pszichologizál, ahelyett, hogy többször élne a bűnügyi nyomozás bevált és szinte szokványosán alkalmazott módszereivel. Ebben a vonatkozásban az író tárgyismerete nem mindig elégséges, ami aztán gyengíti a bonyolítás hitelességét. (Példa: furcsa, hogy a nyomozók csaik késve, s akkor is csak úgy komótosan igyekeznek megállapítani az áldozat kilétét.)

Az alakok jellemzéséhez egyébként új eszközöket is használ. Már nem csupán a fekete és a fehér színnel dolgozik, mint azelőtt. Angyalok és ördögök szerepeltetése helyett igyekszik majdnem minden figuráját (talán az egy gyilkost kivéve) össztettebben, élethűbben megírni. Itt viszont még nem a leg- othonosabb, ami főleg abban nyilvánul meg, hogy a jellemrajz nem eléggé komplex, az alakok erényei és jellemtorzulásai nem folynak úgy egymásba, mint — mondjuk — két eltérő színű vízfesték a nedves papíron. Az író inkább adagol. Az egyik oldalon sok sötét vagy derűs színnel húzza meg valamelyik szereplő kontúrjait, s egykét oldallal tovább már kompenzál. (Lásd főleg Trencsényi és a fia alakját.) N

Van ennek a könyvnek egy érdekes ellentmondása. Minden jel arra mutat, hogy Petrőci a lélektani búvárkodást akarta az előtérbe állítani, hogy. érzékeltesse az emberi cselekvés áramlatait, úgy is mondhatnám — a társadalmi hátteret. Ez önmagában véve igényes és helyeselhető szándék. (Ezzel kapcsolatban: az író olcsón akar szabadulni a sematizmus vádjától, amikor sorozatosan negatív tulajdonságokkal ruházza fel a kommunistákat. Megemlíthetem például a pártszervezet kétszínűségét Trencsényi nőügyének rendezésében, a jó partizán későbbi visszaélését hatalmával, a nyomozótiszt meghurcoltatását a személyi kultusz idején, a gyilkos figuráját, aki az üzemi pártbizottság tagja. Félreértés ne essék, az ilyesmi előfordult és még ma is előfordulhat az életben, de ez a zsúfolás már konstrukcióként hat.) Csakhogy a fent jelzett szándék buktatója, hogy az író a megválasztott kétsíkú téma miatt a bűnügyi regény műfaji követelményeihez is kénytelen igazodni. A regény szerkezetét tehát úgy alakítja, hogy az olvasó minél később tudja meg, ki a gyilkos. A lélekelemzés sodrában pedig megfeledkezik az olvasó mentalitásáról, akinek figyelmét éppen ez köti le. S ez az ellentmondás bizonyos veszteséggel jár, csökkenti a regény fajsúlyát.

Stílusa is változott. Petrőci tudatosan igyekszik szabadulni a sallangos, s ezért nehézkes kifejezésmódtól. Egyszerűségre törekszik, mondatai rövidebbek, ve- lősebbek, főleg a párbeszédekben „ci- villebbek“, sokkal közelebb állnak a mai ember világához. Gazdaságosabban bánik a szóval, ritkán devalválja értékét, kerüli az üresjáratokat. Egy-két jellemzése viszont még nem eléggé választékos, és a női alakok rajzánál nem bír szabadulni a túlfűtött érzékiségtől.

Egészében véve méltányolható próbálkozásnak, egy remélhető fordulat, egy írói emelkedés kezdetének tartom ezt