Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - FIGYELŐ - Gály Iván: Petrőci Bálint: Szemtanú
csomó határozatlan névmással szaporítja. Az így keletkezett párhuzamos párbeszédek aztán (az egész környezet felel és kérdez), a kimondottak és az elképzelhetők, új hangulati erőt nyernek. Ján Johanidesnek még ilyen technikai újításokhoz sem kell folyamodnia. Belső gondolatköre annyira színes és eredeti, hogy elegendő, ha a sebtiben kiválasztott figurák fejében szétosztja az önmagával folytatott dialógusokat. Igaz, így sohasem teremt kívülről megrajzolt típusokat, de még a képtelen helyzetbe került külsőségek is elfogadhatóvá válnak a gondolati anyag gazdagságán és érdekességén keresztül. Magánélet című novellája a pszichológiai reflexek kitűnő enciklopédiája. Másik elbeszélése, A szép nő kirándul is ígéretesen kezdődik. Itt is számos részlettelitalálat van. Nagy kár, hogy aztán megtörik a szerkezeti egység, giccsessé, szentimentálissá-válik. Ez a részletsik'ertelenség azonban nem feledtetheti azokat az eredményeket, amelyeket máshelyütt a jo- hanidesi egyéniség és tehetség felmutatott. Vincent Šikula eszközei merőben mások. Miután hamar belátja, hogy az élet a külső leírásokon keresztül és a belső pszichologizáló drámán keresztül is elmondhatatlan, valami olyasfélére vállalkozik, hogy elfütyüli az élet balladás történetét. Szinte zenei akkordokkal dolgozik. Megzendíti az atmoszféra dúr- ját vagy mollját, s aztán a hallgatóra bízza, mennyit tud a hangjegyekből történetté változtatni. Mandula balladáját is inkább elénekli, mint elmondja, de a hangjegyközök szünetében nincs csend, az elkezdett füttyszó tovább muzsikál. A Tenger mélyébe vizsgálatát külső hasonlósággal kezdtük, és szerencsésen eljutottunk a belső differenciáltságok kielemzéséhez. Hogy ez a külön hang, egyéni íz és látásmód a magyar olvasó számára is kitapintható és érzékelhető, az a fordító Koncsol László érdeme. Végezetül még egy idekívánkozó gondolat: nem ártana, ha a csehszlovákiai magyar prózából is összeállna egy ilyen antológia. Érdekes összehasonlításokat eredményezhetne, s nem utolsósorban prózánk mai helyzetének felmérését is szolgálhatná. Monoszlóy Dezső Petrőci Bálint: Szemtanú Régi tapasztalat sugallja a bizonyosságot — irodalmunkat aligha kell féltenünk a divatos áramlatoktól. Ki tagadhatná, hogy van ennek előnye is, hiszen a mai divat — s ez az irodalomra is érvényes — holnapra elavul, holnapután pedig ráborul a feledés homálya, s örök értékeket aligha várhatunk tőle. Meg aztán a divat hajhászá- sa gyakran tévutakra, sőt zsákutcába vezet. Más szóval: örülhetnénk neki, hogy minden különösebb kockázat nélkül haladunk a kitaposott ösvényeken, hogy íróink tudata néhány esztendős késéssel fogja fel az új irodalmi próbálkozások nálunk alig hallható Morse- jeleit, miután már elméletileg is tisztázódott: merre szabad az út, és hol gyűlt ki a tiltó piros fény. Csakhogy az új nem mindig egyenlő a divathóborttal, a többet akarás pedig, amennyiben tehetséggel párosul, mindig eredménnyel biztat, még akkor is, ha kockázatos. Sajnos; tény, hogy minél kisebb egy irodalom, s főleg egy kisebbségi irodalom, annál kevésbé engedheti meg magának a kísérletekkel járó tévedések luxusát, de minél kevésbé engedi meg magának ezt a luxust, annál kisebbé zsugorodik maga is. S ezért nem örülhetünk annak, hogy — főleg prózánkban — kévését tévedünk, és a szélsőségeknek, a semmitmondó, de nagyhangú és maguknak százados jövőt jósló, de kérészéletű próbálkozásoknak nálunk nincs kedvező talaja. Mert hát volna inkább egy ilyen legalább csúcsaiban nagy csehszlovákiai magyar irodalom semhogy mindkettőnek híján legyünk. Világos tehát a látlelet:, szépprózánk folyócskája igen-igen lomhán csordogál az ősi mederben, s langyos vizét alig frissítik fürge csermelyek. S valahogy azért, minden lényeget és részleteket érintő fenntartásom ellenére becsülni tudom Petrőci Bálint kisregényét, A szemtanút, amely a Tatran Könyvkiadónál jelent meg. Ezt az írót
