Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A tenger mélyébe

ahol az idegen mondatok olyanná válnak, mintha egy ösvényhez tapadó figura disszonáns hangszórót hordana a fején.

A gondolatok néha nagyon is messziről érkeznek, az elbeszélés hősei pedig körülkerített helyen topognak. Az ide- genség és közelség az a másik külső körülmény, amely összefűzi az antológia íróit.

E két pólus mágnesessége persze különféleképpen vonzza és taszítja az egyes írókat, és az már a belső iránytű érzékenységétől függ, hol mutatkozik a legdrámaibb kimozdulás.

A legkisebb kimozdulás talán Blaí- kovát jelzi. Az írói élmény ezért dolgo- zódik fel éppen nála (ez nem ellentmondás! ) a legharmonikusabbá és egyben a legolvasmányosabbá. Ezt a hatást egyébként még az is fokozza, hogy a kötet írói közül ő áll legközelebb az elbeszélés fabulációs elemeihez. Más szóval: nem elégszik meg azzal, hogy mozaikokat rakjon egymás mellé, hanem ha elkezd valamiről beszélni, végig is akarja mondani a történetet. Ez a végigmondás a pszíchologízáló próza korában, amikor a hősök szaggatott belső monológokkal vívódnak, nála Is azzal a kompromisszummal jár, hogy a kívülről ábrázolt életben a gondolatokat is úgy kell lerajzolnia, mint egy fát: ez a törzse, ez az ága, ez a toboza (fejétől a farkáig összesen 25 méter). Blažková jó megfigyelő és jó leíró. Részletező prózája azonban az igazi belső drámáig sohase jut el. Meghallja gyerekhőseinek egy-egy kimondott jelszavát, de a hozzájuk tapadó asszociációs szerkezetet már mint egy szellemes és jó humorú anya igazítja hozzá. A kívülről látott hősök öt és huszonöt éves korukban is Blažková harmonikus életérzésének a tolmácsolói.

Peter Balgha már igyekszik szűkszavúbb lenni. Nem mintha tőle távol állna a mesélő kedv, inkább azért, mert legjobban a csattanó érdekli, e felé sietnek rövid fejezetekre szaggatott elbeszélései. Mintha már a kezdettől azzal biztatná önmagát és az olvasót is, hogy az, amit itt elmondott nem nagyon érdekes, dehát az élet is ilyen, szándékosan semmitmondó dolgokról beszélek, a befejezés azonban visszahatóan is megerősíti és megfűszerezi az elmondottakat. Amolyan ellenpontos szerkesztés ez, de még nem elég zenei felkészültséggel megkomponálva.

Anton Hykisch látszólag nagyobb apparátussal indul ennek a kompozíciós vállalakozásnak a sikeréhez. Egyik elbeszélésében az eltárgyiasodott világképet neutrális hőssel, egy Barkarola rádióval igyekszik aposztrofálni. A rádióhoz azonban annyi egyedi szentimentalizmus tapad, hogy ő is minduntalan belekapaszkodik a túllírizált próza fodraiba, amellyel szemben az elbeszélések gondolati része nem ad elég ellensúlyt.

Peter Jaroš mindössze egy elbeszéléssel szerepel. Az Éjfél előtt egy nappalban két ember egymástól való elidegenedésének problémáját próbálja felvázolni. Színtér a várakozás, eltávozás és változás hangulatának jő kulisszája: egy resti. Némelykor fel is villan előttünk ez a hangulati háttér, maga az érzelmi eseménysorozat azonban már nem hat ilyen meggyőzően. A szerző a saját tapasztalati anyagát és a nála jóval Idősebb szereplőét, valamint a kettő között tátongó különbséget eléggé sematizált egyenlőségekkel köti össze.

Dušan Kužel nem esik ebbe a hibába, olyan témát választ, amely közvetlenül a közelében fekszik, ide építi a kerítését is, vele egykorú fiatalok segítségével. Másik elbeszélése, a Kanyar a Szo- kolica alatt sem akar többet mondani, csak azt, amit pontosan ismer. Ez a helyhez, korhoz és megélt eseményhez kötöttség, az élmény igazságának a szolgálata, persze, egyúttal béklyót is jelent. Minden egyhelyben marad, és még a reminiszcenciák sem néznek túl a kerítésen.

Utoljára hagytuk ]án Johanidest, Vincent Sikulát és Pavol Vilikovskýt. Ők hárman azok, akik különböző szinten valóban új hangot jelentenek a szlovák prózában, és a Tenger mélyébe c. válogatás anyagából egy-egy írásukkal magasan kiemelkednek.

Pavol Vilikovský azzal, hogy formai újításokkal próbálkozik a modern életérzés kifejezésére. Ez már, mint említettük, olykor groteszk túlzásba csap, máshol viszont meglepő plasztikusságot teremt. Különösen A halál kiűzése című elbeszélésében. Ezt a plasztikusságot egyrészt úgy éri el, hogy a kimondott és gondolt párbeszédeket nem különbözteti meg egymástól sem gondolat-, sem idézőjellel, s a határozott személynévmások beszélgető és hallgató körét egy