Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Emil Boleslav Lukáč

akarata szerint. Szorongva kikiáltották az önálló államot. Lukáč még a régi köztársaságban prágai nemzetgyűlési képviselő volt, kénytelenszerűen megmaradt annak a szlovák nemzeti szocialista változásokban is, tehát ott kellett lennie a sebtiben összehívott államalakító gyűlésen, a pozsonyi megyeházán. Havazott. Riadt embertömegek álltak az utcákon. Az este pokolgépet robbantottak fel a városháza előtt, a német propaganda őrjöngött, a zsidó üzletek kirakatait mind betörték, csikorgott az üveg a talpam alatt, bármerre lépkedtem is. Nem volt rendfenntartó karhatalom. Lukáč mint egy tépett, riadt fekete hattyú úszott a tömegben. Izzadt, csapzott haja, ferdén felrakott kalapja olyan volt, mint a részegeké. — Vége Csehszlovákiának! — mondta. — Hitler ránk kényszeríti az önállóságot, köszönöm szépen! Ma reggel óta a németek megszállják Prágát és a cseh tartományokat. De meglásd, a csehek megfekszik Hitler gyomrát! — Szinte lázbaborulva sietett, borzongó érzésekkel, fel-fel- jajdulva, mint a szeretőjüket elvesztő asszonyok, lázadozott és fenyegetőzött, hol suttogva, hol kiáltva szólt, haragszóró szemmel. Kifulladva, fáradtan érkeztünk a Mély út alá.

Ilyen volt ez a költő mindig, ha valami felforgatta. Ha égették az események, ha lezuhant, s nem bírt fogózkodni. Polgári foglalkozásai — evangélikus lelkész volt, tanár és szerkesztő — kötötték, írói hivatása elragadta a külső érdekektől, az iránytű izgalmával vitte erre-arra a kis szlovák parcellákon. Tág, szabad hont keresett a lelke; tágabb szülőföld, régibb egység s Európa felé lökte. Lírája tulajdonképpen beszámoló ezekről a honkereső utakról — élményekről. Rendkívüli érzékenysége felszippantott minden útbaeső színt, formát, érdekességet, gondolatot. Fantáziája mindig rangos volt, továbbépítette álmokba és vágyakba a látott-hallott benyomásokat. Egész emberi lénye ilyen élénk, nyugtalan, kereső-figyelő és összehasonlító. A szlovák szellem útvonalait követte, mert hagyományérzéke volt ehhez, s ugyanakkor tágította s előrevitte. De a nyugalom valahogy mindig hiányzott belőle, ha ugyan a goethei nyugalomszférában tudjuk csak elképzelni az alkotót. Nem, Lukáčot nyugtalanok vérmérséklete jellemzi s olthatatlan szomjúhozás és éhség. Az ilyen alkatú írástudó természettől fogva forrongó, forradalmas lélek, mélyen emberséges, eszmei téren s esztétikai síkon egyaránt kezdeményező, s új és igaz szépségek előtt készségesen hódoló. Szívesen tanul, mert maga is tudja, hogy minden alkotó tanult, átvett, gazdagította magát mesterei révén.

Verseinek nagyobbik része alkalmi költemény. A jelentős közép-európai költők mind ilyenek voltak a két világháború között. Gyorsan és közvetlenül hatottak ránk az események. Pozsonyban pontosan éreztük, mi készülődik a világon, hogyan fogják megcsúfolni az emberséget, a kereszténységet, a népjogot, az emberi szabadságot és méltóságot. Emil Boleslav Lukáč leplezetlenül mondta el verseiben a ránk zúduló sorsszerűséget. A protestáns pap s a humanista poéta egybefonódott benne: sírt, jajgatott, egyik versében írja, hogy éneke jóformán üvöltés volt akkor. Érezte, hogy sorsa Prométheusz-sors lesz. Az pedig kis kicsinyes körülmények közt külön szenvedés.

Természetes, hogy ilyen lény nem egyszerű származás. A Vágón, azt hiszem, ma már nem járnak tutajok, Szlovákia műszaki fejlődése eltüntette ezt a jellemző képet. De a költő, aki világot hódít egy kis népnek, ilyen tutajozó: sziklák és örvények között vezeti a járművet kikötőjébe. A szlovákságban még hegyi ösztönök élnek, a hegyvilág a hirtelen reakciók világa, a népköltészet s a népzene Itt még eleven erdei forrás. Lukáč ezt is magával hozta. Különös vagy éppen szabályos eset a sorshoz, hogy apátlanul nőtt fel. Hodruša (Hodrus- bánya), ahol Lukáč született, tulajdonképpen Selmecbánya külvárosa, völgykatlan a híres bányaváros alatt. Selmecbányán járt gimnáziumba, az evangélikus líceumba, ahol magába szíttá a régi királyi fészek históriás légkörét,