Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Keresztury Dezső: Arany János
városi ember első világirodalmi rangú megszólalása Magyarországon. Érthető, hogy a XX. század magyar költőforradalmárainak kiválóságai fedezték fel benne példaadó előzményüket. Csengery Antal, a költő érett férfikorának talán legmélyebb hatású barátja, a magyar polgárosulás egyik legműveltebb politikusa azt mondta Aranyról: „az ö nekünk, mint Goethe a németeknek". Nem a költői természetek rokonságára, s nem is a világ- irodalomban elfoglalt helyükre akart ezzel utalni, hanem pusztán a költő szerepére a magyar művelődésben. A hasonlatok mindig csak részben igazak. Ez is. Arany műveiből is rengeteg idézet lett közhasználatúvá; a magyar közoktatásban is fontos szerepet játszanak. Sokan benne látják a sajátos magyar géiusz megtestesítőjét. De Arany tisztelete Magyarországon mégis más, mint Goetheé Németországban: melegebb, gyengébb s kevésbé hivatalos. Úgy gondolom, még a népszerű magyar költők is őt szeretik talán legtöbben. Petőfiért többen rajongnak. Adynak többen hódolnak. József Attilát többen emlegetik aktuális politikai csodálattal. A szeretet bensőségéből, a magányos olvasás otthonosságából azonban Aranynak jut legtöbb. Verseinek gazdag és szelíd dallamai, nyelvének puritán pompája, egyéniségének vonzó közvetlensége mindenkit elbűvöl. Oly sokrétű, hogy bárki megtalálhatja benne annak a felfogásnak igazolását, amelyet a költőről kialakított. Nem egy ilyen valóságból és ábrándból szőtt arckép él róla. A népi romantika érzésvilága színezi azt, amelyik szerint az „örök magyar paraszt“ megtestesítője. Bölcs mérséklet, fékentartott szenvedély, türelem, világosság, józanság, szép beszéd jellemzi őt eszerint. Költészetében „nem a valót, de annak égi mását“ idézi ugyan fel, de mégis oly gazdagon és teljességgel ábrázolja a magyar világot, hogy ha csak az ő költészete maradna fenn ebből, minden lényeges tudnivalót megőrizne. Vannak, akik e paraszti arculat fonákjára figyelmeztetnek; a rideg anyagiasság látszatát keltő takarékosságra, az indokolatlan, folytonos panaszra, a suton-ülő elzárkózásra, a hazai dolgok túlbecsülésére. A másik képen egyre erősebben átütnek annak a szomorú, megtört óriásnak vonásai, akinek ércalakja ott ül görnyedten a Nemzeti Múzeum előtt legmagyarabb teremtményei: a magános dúvad Toldi és a boldogtalan Piroska között... Eszerint a fegyelem páncéljába zárkózó meghasonlottság költője ő, akinek „reménye a kétségbeesés A „túlérzékeny fájvirág", aki lírai kitöréseiben igazán nagy költő, a talányos, örvényes „zseni a nyárspolgár álarcában“. A megtorpanások hőse, aki egyszer volt igazán bátor, első művében, s azáltal lett a modern költészet őse, hogy a kapcsos könyvbe zárt Öszikékkel irodalmunk legfájdalmasabban szubjektív remekműveit alkotta meg. Legtartósabb hatással mégis az az arckép él a magyar köztudatban, amelyről a „nemzeti klasszikus" tekint ránk. Arany műve eszerint a mesterségbeli tudás remeklése. A népköltészet értékeit a maga kivételes egyéniségének szűrőin megtisztítva s a klasszikusok példaadó műveihez igazítva a nemzeti költészet magasságába emelte. Nem a semmiből teremtett új világokat, hanem a valóság nyersanyagából formált példás műveket. Alakján ott fénylik valami a világirodalom nagy klasszikusainak fenséges nyugalmából. Ezt az elképzelést is lehet persze ellenérzéssel értékelni, s akkor úgy látszik, mintha az ábrázolás míves gondja hűvös messziségbe távolítaná az életet a nagy epikus művekben, s érdektelen magánüggyé szegényítené a körülöttük felsarjadó lírai tenyészetet. Mintha megbénítaná a szárnyalás ívelését, az igazi költészet fő jellemzőjét. A népiesség fogalma e népi-nemzeti eszmény kialakulása idején erős romantikaellenes töltést kapott: egyszerűségét a túlbonyolítottság, realizmusát a fellengzős elvontság, magyaros hangsúlyrendű, dalszerű formáit az idegen ritmusok, s a csak beavatottaknak hozzáférhető műfajok természetes, közérthető nyelvét a mesterkélt, dagályos argot-stílus ellen vetették harcba. A népi-nemzeti koncepció elméletírói és költői valamilyen nemzeti klasszicitás lehetőségeit látták a maguk útján kibontakozni. A népköltészet tárgy- és érzésvilágában az általános emberi vonásokat. A nép nyelvében az ősi, romlatlan nemzeti elemet, naiv művészetében a tartalom és forma, a tárgy 3.
