Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Keresztury Dezső: Arany János
és a kifejezés klasszikus összhangját értékelték. Mindazt tehát, ami ez ízlés hódolói számára elsőrangúan Homéroszban testesült meg. A homéroszi ihletésű klasszicltásra Arany maga is törekedett: nem egy művében meg is valósította azt. Homérosz: „tejjel-mézzel folyó" költeményeiből merített élményt és igazolást, amikor a költészetben a lét édes harmóniáját, a „való eszményi tükörképét" kereste. Már akkor többször jellemezte alkotásmódját úgy, ahogy ezt a klasszikus ízlés esztétikusai is előírják. Jellegzetesen klasszikus eszményeket fogalmazott meg egyik Csengery Antalnak írt levelében: „az én érdemem ama — félig sikerült — törekvés: formát és tárgyat összhangzásba hozni: egészet alkotni... Minél jobban tágult látköröm, minél több műremekkel ismerkedtem meg a világirodalomban: annál jobban meggyőződtem, mi hiányzik a mi költészetünkben. Forma, — nem jambus és trochaeus, — hanem ama belső forma, mely a tárggyal csaknem azonos... Ezt a valamit felfogni, magyar viszonyaink közt reprodukálni vala törekvésem". Népnek, népköltészetnek s ezek nemzeti szerepének, jelentőségének megítélésében Arany is annak az áramlatnak a sodrában állt, amely Herder műveiben gyűlt össze mint óriásduzzasztóban, s onnan fejtette ki századokra szóló hatását. Ez az áramlat másutt is, de Magyarországon főképpen, egy rendkívül mély és széles körű nemzeti romantikát táplált. Arany még sokkal inkább elképzelhetetlen a magyar romantika szellemei, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, meg a forradalom és szabadságharc nélkül, mint Petőfi. Az a szakadék, amely őt Petőfivel együtt a romantikának főként a XIX. század elején utat tört, külsőséges, görögtüzes-irreális válfajától elválasztotta, túlságosan is elterelte a figyelmet azokról a mélyebb rétegekről, amelyek mindkettőjük költészetét az egész század magyar irodalmának jellegét meghatározó nemzeti romantikával összekötik. Ne feledjük el: Homérosznál nagyobb, s főként sokkal tartósabb hatást tett Aranyra Shakespeare, akit ugyan joggal sorolt a „népköltők“ közé, de akinek műveiben semmiképpen sem kereste volna a lét édes harmóniáját, az antik derűt, szép tárgy és szép idom klasszikus egyensúlyát. S ne feledjük főként Byronnak oly döntő hatását Arany első alkotó korszakára. Legnagyobb vállalkozásainak bölcsőjénél az európai nagyromantika e „hajótörött lángelméje" áll. Éppen elégszer láthatjuk a költő egyéniségében, életében is a gúzsba kényszerített erők hánytorgását, s megfigyelhetjük, hogyan öntik el a felszínre törő romantika tüzes lávafolyamai újra meg újra költészetét: főként a levert szabadságharc után és a margitszigeti nyár magányában. Mai ízlésünk, esztétikánk a romantikán nevelődött; romantikus elemek nélkül nem is tudunk igazán jelentős költészetet elképzelni. (Romantikán persze nem annak olcsó, giccses változatát értve!) Arany életművét azonban nemcsak az e fajta, még manapság is öröknek tartott romantikus vonások jellemzik. Kivételes érzékenységű, sorsa és körülményei folytán erősen romantikus színezetű kedélye mintegy művészi kiegészülésként, ellensúlyként, biztos támasztékként, nyersen, ziláltan kibontakozó alkotóerőit fegyelmező s ezzel felfokozó, célrairányító korlátként kereste és fogadta el azt a mértéket, arányt, törvényt, amelyet élő, termékenyítő valóságként tapasztalt meg a nép és a klasszikusok költészetében. Nem indokolatlanul kereste tehát ismerőinek egy része Arany életművében valamilyen magyar nemzeti klasszika szándékait, álmait és töredékes megvalósulását. De bizonyos, hogy ennek a klasszikának gyökerei romantikus mélységekbe ágaznak szét. Egyik félbenmaradt byronias költői beszélyében, Az utolsó magyarban felidézte az óriás hegyek védelmébe visszavonult ázsiai magyarság szent fájának látomását. A nagy diófa fennsíkon áll, barna törzse mint egyetlen szirttömeg magasodik fel, koronája szinte az égig ér; ünnepi csendben állja körül, a jós szavára lesve a nép. Mintha saját művének jelképét idézte volna fel a költő. A roppant fatörzs és lombkorona a megfogható — ahogy költészetét némi iróniával maga jellemezte: „vaskos és reális“ — életmű. De gyökerei mélyen lehatolnak a lélek, az idegélét, az ősemlékezet, a vulkáni konvulziók teremtő némaságába; az „éggel társalgó“ lombozatában pedig a sors világtérrel teli viharai zúgnak.