Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - Keresztury Dezső: Arany János

záértök is csak nyelvét csodálták, és a balladát ünnepelték benne igazán. Aranynak látnia kellett, hogy az a nemzet, melynek művét szánta, csak eszményeiben él. 1865- ben megszűnt a Koszorú is: „kritikai lapszerkesztésem alatt elég alkalom volt meggyőződni, hogy praeceptorságom nem kell senkinek" — búcsúzott.

1867-ben beköltözött a Magyar Tudományos Akadémia új, pompás palotájába a huzatos, rideg főtitkári lakásba. Ebben a palotában folytak a Habsburg-hatalommal kiegyező magyar vezető rétegek alkudozásai. Arany alig értett egyet a kiegyezéssel. Az 1860 körül kialakuló helyzetet, bár a kiegyezést szorgalmazó párt baloldalán és rezignált belátással, kétkedő fáradsággal, de mégis hajlandó volt vállalni. 1867 azonban, s főként az, ami utána következett megnyugtatni sem tudta, nemhogy kielégíteni, vagy lángragyújtani. A kiegyezés évében sajtó alá rendezte összes költeményeinek hat kötetes gyűjteményét, s az első kötet végére az időrendi beosztásból kiemelve, mintegy lírája zárókövéül A walesi bárdokat Illesztette. Mintha időtlen érvénnyel akarta volna elmondani elhallgatása okát. Mert nem vállalkozott a rendszer reprezantatív költőjének szerepére, bár minden külső dekorumot felajánlottak neki: képviselőséget, egyetemi tanárságot s mindazt, ami rang és elismerés a kiegyezéskori Magyarországon költőnek csak juthatott. De neki ember és költő egy volt, s amit erkölcse elutasított, arról ódát sem tudott írni.

A hivatalnok-főtitkár tehát munkába temetkezett, a költő pedig hallgatott. Van valami kísérteties, megdöbbentő önpusztítás abban, ahogy ez az óriás szellem pedáns kishivatalnoknak álcázta magát, Akakievics Akakinak, akinek történetét ő fordította le először magyarra, s akinek nevét álnévül is használta. Elhárította a hivatali könnyítéseket, az életöröm forrásait. Régi, kihűlt terveit tette újra meg újra az asztalra mentségül, ha műveket kértek tőle számon.

Jellemző, hogy amikor másfél évtizedes költői némasága idején mégis megszólalt: fordítóként szólalt meg. Shakespeare után — akinek Szentivánéji álmát, János királyát és Hamletiét ma is kikezdhetetlen tökéletességei ültette át magyarra — Hora- tiust, Burnst és főként Arisztophanészt vette elő. 1870 őszétől 1874 tavaszáig példátlan pontossággal, olyan könnyűséggel és elevenséggel fordította le a görög költészet legnehezebb szövegei közt számontartott vígjátékokat, amely teljes költői azonosulásra vall. Valószínű, hogy izgatta a feladat roppant nyelvi nehézsége, s az a lehetőség is, hogy a magyar nyelvnek a magas költészetből addig kizárt rétegelt értékesítse. A szókimondó görög gúnyolódásában azonban utat találhatott az ő visszanyelt bosszúsága is. Arisztophanésznak a reakciós maradiság s a nép javát kockára vető demagógia ellen egyaránt éles támadó kedve sokban rokon azzal az egyértelmű kétarcúsággal, amely az ő egész politikai magatartását is jellemzi.

Korán megöregedett. 1876-ban lemondott a főtitkárságról. 1877 nyarán kedves üdülőhelyén, a Margitszigeten élte át költészete utolsó virágzását. Három hónap alatt harminc költeményt írt teljes titokban, inkább csak, hogy „a dalban vidulást" keressen. A verseket egy kulccsal zárható könyvbe tisztázta le — néhány kivétellel csak halála után jelentek meg. E harmadik, sajnos oly rövid virágkora erőben, szépségben, teltségben és korszerűségben egyaránt méltó párja az előző kettőnek. A helyes megítéléshez azonban hozzátartozik, hogy ne feledjük el létrejöttének körülményeit: a kapcsos könyvet, az elszigeteltség befelé zengő visszhangosságát, az önkéntes hazai emigráció roncsolásait. Befejezte még — „mint öregasszony a letett kötést" — a Toldi- trilőgia harmadik, középső részét, a Toldi szerelmét, amelyet egész életén végighurcolt, s részben teljesen tragikussá, részben öregesen terjengőssé formált.

Pályájának záróműve mégis öregkori lírája, amelybe beletartoznak kései balladái is. Költészetének minden lényeges eleme együtt van itt. A magát képekben, történetekben kifejező személyesség, a tárgyilagosan ábrázolt valóság mozzanatain átizzó érzés, a közösség és az egyén örök eszményein vívódó ünnepélyes megindultság, az értelem fegyelmével biztosított művészi nyugalom jellemzi stílusukat. A nemzet életéhez, mozgásához tapadó közéleti érdeklődés, a szemérem lepleit leégető meztelen életfájdalom ezekben is megrendít. A megszépült múlton és a közeli, családias valóságokon megpihenő kedély oldott mosolya összefonódik bennük a hitványság, a züllött társadalom ellen forduló tusakodás reménytelen bánatával. A klasszikus versek zárt szoborszerűségét azonban rebbenő, omlatag képiesség váltotta fel; a ritmus kiegyensúlyozott tömörsége, zsongó, lebegő zeneiséggé oldódott. Modern költészet ez: a nagy