Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - Palotai Boris: Pokróc az ablakon (elbeszélés)

— Elkísérlek. Egészen a kapuig kísérlek. Gondol] arra, hogy pokróc van az ablakon.

— Attól még moshatna nyakat.

— Most otthon találnád Róza nénit.

— Ezért vertél fel?

Vilma rábeszélően az inge nyílásába nyúlt, a mellét kapargatta.

— Jól van no... — Már tudta, hogy mindent meg fog tenni. S azt mondja majd Csiziknek: ha én odahaza vagyok, nem jut idáig az a lány, fejemet adom rá! És Radáknak is alaposan beolvas! Vilma elámul, hogy ő mire képes!

Nem akarózott hazajönni a Margitszigetről. A Duna felől vlzszagot sodort a szél. Víz- meg lombszag, s hozzá az a jól behűtött sör. Vétek feláldozni a vasárnapjukat. Megfelelt volna egy hétköznap is. Hétköznap, egy rövid félóra. Vilma kötötte magát a vasárnaphoz, hosszasan magyarázta, hogy egy ilyen ágrólszakadtnak mit jelent vasárnapi vendégnek lenni. Ö csak annyit mondott Ibolynak: ugorj le hozzánk. Holnap ráér az asszony.

Vilma süteményt készített egy tálcára. Majd a tükörbe pillantott, elővette púdertartóját, visszacsúsztatta. „Jó lesz így is.“

A szobában megrekedt a meleg.

— Ugye, jó vagyok így is?

Kint a szigeten most népesülnek be szerelmespárokkal a padok, gondolta Marci. A sötétség bekapja őket, csak susogás hallatszik, súrlódó nesz.

— Csupa szerelmespár bújik meg a pádon. Azt mondják egymásnak...

— Mindegyik mást mond.

— Én azt mondom: akkor beszélek veled igazán, ha egyedül vagyok.

— Sose mondtál ilyet. Csak emlékeznék... Nem láttad a dugóhúzót? Miért is mondtad volna? Szépen hangzik, de semmi értelme.

— Biztos? — Marci visszanyomta magába azt a „belül-dolgot“, aztán ajtót nyitott Ibolynak. Vilma is elébe ment, a biztonságnak, türelemnek mosolyával nyújtotta a kezét, elnézés volt a mosolyában, előlegezett belátás.

— Meg akartam... — kezdte Iboly, s a „köszönni“ szót, melyet idáig cipelt, hirtelen elengedte, hagyta visszcsúszni, elkeveredni. Szegfűcsokrot tartott a kezében, úgy fogta, mint egy összekötözött lábú csirkét, fejjel lefelé. Nem adta oda Vilmának, pedig neki hozta. Amikor asztalhoz ültek, maga mellé tette a székre, és vállat vont.

Marcinak csak később tűnt fel fehérgalléros blúza. Megmosta hozzá a nyakát? Cinkosan Vilmára pillantott, aki nem nézett vissza rá. Ibolyra nézett, szeme végigpásztázott rajta, aztán félrefordult, tekintete kutatva járt körbe a szobában, a fonott gyümölcskosarat vizsgálta, a lámpaernyőt a sarokban, a szekrény fényezett gombjait. A süteményről megfeledkezett. Marci ment ki érte, s amíg behozta, bekapott egyet, úgy tolta elébük teli szájjal.

— ...majd meglátom — mondta valamire Iboly. — Nem lehet egyszerre...

Végre lenyomta a falatot. Várta, hogy Vilma folytassa azon a rámenős, lelkes hangján, amellyel mindent el tud érni. De Vilma nem szólt.

— Akkor most elmegyünk együtt ahhoz a nénihez. Vilma nyaggatott, hogy beszéljek vele. Ma már ott alhatsz. — Eszébe jutott, hogy kétízben is megemlítette neki, e Vilma ötlete volt. Legalább megjegyzi magának. — Ott jó lesz neked.

— Jó! — vágta rá olyan hirtelen Iboly, hogy azt lehetett hinni, egész Idő alatt a torkában tartogatta. — Hogy a fenébe... nem kell eiterázni! Nyugtom lesz! Égethetem a villanyt... moshatok... — Megfogta a szegfűcsokrot, szétrázta. — Vízbe kéne tenni. Olyan már, mint a pacal.

Vilma az ölébe bámult:

— Csak az a baj...

— Baj? — Iboly az asztalra könyökölt.

— Az a baj, hogy Róza néni nem vesz oda.

Ez meg mi?... mikor... miért?... Marci előrehajolt.

Vilma homloka nyirkosán fénylett, szája sarkában két kis ránc vibrált. — Itt járt nálam, és azt mondta, mégse... Várja a fiát Szolnokról.