Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Palotai Boris: Pokróc az ablakon (elbeszélés)
ilyen tökkelütött, hogy ilyesmit Ígér... mert mindig Jár a szája! Mindig meg akarja mutatni neki! Iboly egyre az elfüggönyözött ablakot nézi. — Kibeszélem a pejslimet, te meg csak a magadét hajtod. — Mit akar tőlem a feleséged? — Megmondtam. — Persze... Megmondtad. — Beszívja az alsó ajkát, valami nevetésfélét szusszant ki magából. — Röhögj csak! — Nem kell engem biztatni. — Ahhoz sincs eszed, hogy felfogd: a béka feneke alatt vagy. — Bár lenne ott egy vaságy meg egy fiók. Bőgnék a boldogságtól! Na, ebből elég. Mindjárt közvetítik a meccset. Ha jól kilép, még elkapja. Keményre taposott szemétkupacon vág át, s morog, egyre morog, hogy balek, kitömni való balek! Ahelyett, hogy elnyúlna a karosszékében, s formázná a szavakat, melyeket soha ki nem mond. Hátha egyszer mégis kimondja?... Aztán ott billeg mellette a szatyor, azt se tudja, hogy került oda. — Megyek én is. Menjen. Felőle. — Letanyázom egy moziban. Nem is felel. — Eldobom ezt a cuccot. Behajítom egy kapu alá. — Zöttyen a szatyor, a poros kövön gubbaszt, mintha a szemétkupacból nőtt volna ki. Marci megszaporázza a lépteit. Átkerül a túlsó oldalra, füttyent. A füttyentése mindig elűzi a rosszkedvét. — Várjál! Neki szól? Más nincs a közelben. Mögötte lohol Iboly, a szatyor a térdét verdesi. — Nna! — mondja bosszúsan. — Mit akarsz? — Egy húszas kéne. — Eridj haza! — Hétfőn megadom. — Ne mérgesíts fel, mert olyat találok mondani... — Muszáj moziba mennem. — Muszáj? Ez jó! Miért muszáj? Ki kerget? „Muszáj!“ Iboly végigtörölte az arcát, ujja nyomán sötét sávok maradtak: — Pokróc van az ablakon. Mama odabent „haverkodik“. Mit bámulsz? Haverkodásnak hívja a szerelmeskedést. Érted már? Adj egy húszast. Ki kell húznom valahol. Késő éjszakáig beszélgettek. Nem is emlékszik, mikor beszéltek ennyit egyfolytában. Vilma kipirult, a kíváncsiság meg a szánalom felgyújtotta a képzeletét, a levegő- megsűrűsödött körülötte, mindent tudni akart Ibolyról, de a minden se volt elég neki. Kiegészítette, megtoldta, amit hallott, Marci nem győzött álmélkodni, mert másképpen volt okos, mint eddig, az okossága érzékenységgel párosult, nyugodtan elmondhatta volna neki azt a „belül-dolgot“. Az is jólesett, hogy szidja, amiért goromba volt Ibollyal, még gorombábbnak tüntette fel magát, csakhogy élvezze haragját, melyet dühös kis csókok tarkítottak, izgatott simogatások. Amikor végre ágyba kerültek, Marci előtt ködbe merült a délután, csupán az élt, mozgott, terjeszkedett, amit Vilma közölt vele. „Iboly azért hurcolja azt a szörny-szatyrot, mert sose tudja, hol fog aludni.“ „Iboly, szegény...“ „Szegény Iboly", hallotta félálomban. Puha száj tapadt a szájára...“ „Hogy nem jöttél rögtön rá..." A száj a foga közé siklott. „Mert mafla vagy... nem is mafla, önző. Csak magaddal törődsz.“ Az álmába is belefolytak a szemrehányó, követelőző csókok. Arra ébredt, hogy Vilma föléje hajol: — Ugye, megteszed? — Hány óra? — ugrik ki az ágyból. — Mit?... mit kell már megint... — Mi vagyok én? Fóti gyerekváros?
