Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Batta György: Látogatóban Illyés Gyulánál
Gál Sándor magasan Az éjszaka lüktet, mint a tenger, kitágulnak a szűk odúk, csillag-sziporkáit a messzeség lehinti, valahol távol álmában sóhajt egy ember, fekszik, s mint egy kísértet, kilábol az éjszakából, s éber tervei — látja — bagót se érnek. Vitázik magával, kettéhasadt életével... Vad, zöld titkú erdők zúgnak benne, csermelyek harsogó nevetését hallja, kövek gurulását — Elpereg a pillanat, csak a test kínja ég tovább .., Kitágul minden, a vers zárt falai leomolnak, mint könnyű selymek, az idő csobog, akár a források titka, nincsenek ízek, illatok; ä valóság ködbe fúlt ereje szelíd szellőként lobog, s az ismeretlen partja oly ismerős .. . És lehet meredek lejtő, lónyerítés, lósörény lobogása, tánc emléke, lángok tánca; és lehet jégeső vad dobogása, jeges szél süvöltése téli éjszakán, és lehet egy asszony vágya, akit elhagyott az ágy, vagy út, mely egyre növekszik az élők előtt... kérdés Egyre növekszik bennem a magány s a fájdalom. A világ csodái nem csodák, nincs titok, csak emlékezés, tegnapot néző szem. A látás is fájdalom, mint a létezés. Volt idő, mikor hittem: az élet értelmes tett — — Most a halál fagy-fehér dermedtsége ring életem felett. Bűnben születtem, a bűn — magam vagyok. Porba bukott fejem izzó fájdalom. S mégis ezer szomjúság gyötör: Miféle ember áll ennyi fájdalom mögött?!
