Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen (regényrészlet)
méternyit, de hát mi volt ez az én bánatomhoz képest. Ezt még Anna mama is megérezte, mert mérsékelte dühét. Beh érzékeny vagy! Hát tréfálkozni sem lehet veled? — sziszegte. Apám magyarázott. — Az a baj, hogy ritkán jársz hozzánk. Anyád elidegenített tőlünk. Ne sírj, no! Hiszen látod, milyen jó vagyok hozzád. A botrányért, amit okoztál, meg sem vertelek, ujjal sem érintettelek, pedig elég nagy szégyent hoztál rám. Már a személyzet is tudja. Más apa azért kitaposta volna a lelked. Nincs igazam, na mondd! Tudom, erre illett volna önkritikát gyakorolnom, hogyhát — igazad van apám, súlyos mulasztás részemről, hogy elidegenedek mindazoktól, akik atyai szeretetedet „normán felül igénybe veszik saját érdekkörük kiszélesítésére“. Vagy Gizi nagyi szellemében bűíibánóan térdre kellett volna borulnom a szigorú, de igazságos atya előtt, és kézcsókot lehelve áldó kezére közeli megtérésemet helyeznem kilátásba? Láttam — valami ilyesmire vár a díszes gyülekezet, azért a harmadik lehetőség mellett döntöttem. Szorosra haraptam a számat, nehogy kicsúszhasson egy szó is ajkamon, grimaszt vágtam apám gyerekei felé, és csak magamban gondoltam: — Ugyan apafej, ne adjuk itt a globálist. Mikor akartad te szívből, őszintén, hogy bejáratos legyek ebbe a diliházba, melynek kapuját ez az Anna nevezetű nylonkarvaly úgy őrzi, mint az inkák kincsét, nehogy saját magzatjai kevesebbet kapjanak az atyai szirupból? Amíg nekem ilyen badarságok kergetőztek az agyamban, Anna mama megkísérelte visszailleszteni a gémmadár letört csőrét eredeti helyére, és azt mondta: — A saját lányával sohasem beszél ilyen szépen! Na hja. Ezt már meg kell szokni... — a csorba porcelánt szinte szimbólumként emelte a magasba. — öt évig állott a helyén ... — Pedig szép jány, kár érte! — jelentette ki Mari nagyi, amiből arra lehetett következtetni, hogy majdnem olyan gondot okozok neki, mint Anna mamának a porcelánmadár. Natasa újra bedobta a tantuszt. — Miért kár Borisért, anyu? — Nem tartozik rád, de példát ne végy róla, mert letöröm a derekadat... — felelte Anna mama, miközben a beteg gémet visszahelyezte a televízióra, de az úgy hatott már, mint egy egészséges pelikán . .. így sem volt éppen rossz! Mari nagyi behozta a vacsorát. — Tyüha! — újjongott atyám. — Ez igen! Ludaskása! — Hozzám fordult. — Szereted a ludaskását, Boris? Anna mama válaszolt helyettem. — Miért ne szeretné? Náluk talán folyton pecsenyét esznek? ' Apám egy székre intett. — Akkor ülj le és egyél. — Natasa elébem ugrott. — Ez az én helyem! — mondta, rögtön le is hüppent. — Oda ülj, mutatott villájával egy másik székre atyám. Arról a székről azonban kiderült, hogy ifjabb Jurik kibérelt páholya. Apámnak fogyóban volt türelme. — Hova üljön? Mutassátok végre meg neki! — Szembe velem. Szokjam meg a képét — intett Anna mama, miközben tányéromat telerakta ludaskásával. — Eleget adtam? Nehogy anyádhoz szaladj panasszal, hogy éheztetünk... Apám ekkor már egy libaszárnyon harmonikázott. — Ügy ízleld ezt az ételt lányom, hogy a ludat Mari nagyi tömte saját kezével kint a balkonon. — Gizi nagyanyád nem töm ludat, ugye? — kérdezte Anna mama. — Ű nagyságos asszony ... — Az is volt világéletében, — adta a jólinformáltat Mari nagyi. — Nekünk nincs balkonunk, — nyögtem ki nagy nehezen, mert torkomban a gombóc kezdett cseppfolyóssá válni, és felszívódott az orromba. Elővettem a zsebkendőmet, mire apám felfigyelt. — No mi az? Csak nem pityeregsz? — Pityereg, szavamra mondom pityereg... — ájuldozott meglepetésében Anna. — Mintha bántotta volna valaki! — Az anyja után rí,.— találta fején a szeget nagyi. — Az után pedig ne ríjjpn, mert az a szeretőjével szórakozik ilyenkor... Felugrottam. Késem és villám csörömpölve hullt a tányérra. Én ugyan ki nem állhatom Pali bácsit, de anyámat ne pocskondiázzák előttem! Anyám feláldozta értem az ifjúságát!
