Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen (regényrészlet)
Apám olvasott a lelkemben. Az asztalra csapott. — Elég legyen! Anyád után ne sír], annyiszor láthatod, ahányszor akarod. Már holnap elmegyünk hozzá a ruháidért. — Még neki áll feljebb. Ahelyett, hogy örülne! Idevettük... Apám tekintete akkor már úgy csillogott, mintha nem „fonljos beosztásban“ levő felelős funkcionárius lett volna, hanem csak egyszerű csizmadiaivadék, akinek kezéből olykor kilendül a kaptafa. De mivel kaptafa nem volt kéznél — sajnos — s azonkívül funkcionárius is volt, fojtott hangon csak ennyit morgott: — Ne csináljatok cirkuszt! Boris, ülj le és egyél! Nekem már egész idő alatt furdalta az oldalamat az a „Boris“. Odahaza anyámnál Borikának hívtak, meg Borokának, Babusnak, Babának, Böbének és Birinek... Ezek meg folyton Boris ide, meg Boris oda... mintha egy tehenet terelgettek volna. Azért sem ültem le! — Vacsora után bekapcsoljuk a televízort, — bíztatgatott apám. Anna mama megkontrázta. — Mozijegyünk van. Moziba megyünk ... — A gyerekek ... — Bandi tanulni fog, Natasa lefekszik. Balettvizsgára készül... — Az más — húzódott vissza odújába apám, — ha tanulni kell, ez más! Akkor természetesen nem lehet. Akkor... velünk jön Boris a moziba. — Csak két jegyet vettem, de ez nem baj. Én itthon maradhatok! — Apám juszt sem hagyta magát. Olyan volt ez, mint valami ping-pong mérkőzés. — Még csak az kell, hogy te is rázendíts! — Ügy is tudom, hogy ebben a házban ezután hallgass a nevem. — Ha még egy szót szólsz, veszem a kabátom és megyek. — Aztán téged is szállítsanak részegen a kórházba... — Rád borítom az asztalt — kiabálta apám, és kirúgta maga alól a széket. Anna mama hisztérikus zokogásba tört ki, berohant a hálószobába. Natasa utána, én pedig elhatároztam, hogy az első alkalmas pillanatban olajra lépek. Csak ifjabb Jurik vigyorgott elégedetten, miközben tömte magába a vacsorát. — Tönkremegy ez a drága eledel, — sopánkodott Mari nagyi. — Legalább te egyél • * kínálgatott, te ehetsz! Neked nincs bajod. így van ez bizony, a jóisten megadja, i ni szükséges, a keserűséget az ember egyedül keresi hozzá... — Fenét! A baj az ördögtől jön... — bökte ki apám. Persze hithű atheista ezt nem gondolhatta komolyan, de Mari nagyi úgy vette. — Igazad lehet — mondta. — Istentől ilyesmi nem jöhet, — és felém villogott a tekintete. — Már maga is kezdi, aki árvaságban nőtt fel? Legalább maga lehetne hozzá jószívvel ... — Nem árva Q. Van anyja, nagyanyja is... Nagyságos asszony! — Nem anya az, aki így neveli a gyerekét, mint ahogy ezt nevelték. Szerintem az csak egy ... Felvisítottam. — Ki ne mondja! Apám rám meredt. — Egész életét feláldozta miattam! A fiatalságát! — Azt hiszed, nekem könnyű? Különösen a botrány után? Legalább olyan helyen szórakoztál volna, ahol engem nem ismernek. Kellemes ez számomra, azt hiszed? Nekem? Aki mindenütt megállóm a helyem! — Hajaj! Szép világ, gyönyörű világ... — sápítozott egyre Mari nagyi. Apám nem tartott igényt az együttérzésre. — A világtól mit akar? A világgal nincs hiba, csak vele! — Még hazamehetek, anyám visszafogad! — Aztán fűnek-fának meséljétek, hogy mostohád kikergetett, hogy apád házában nincs helyed! Hogy nem fogadtunk szeretettel... Nem folytathatta, mert jött Natasa, vizesruhát kért az anyja fejére, és figyelmeztetett mindnyájunkat, hogy legyünk csendben, mert Anna mama halálán van. Mari nagyi erre rögtön bekurblizta anyai szívét, rohant vizesruháért. Apám úgyszintén, de azért ő nem feledkezett meg ifjabb Jurikról sem. Fejezd be az evést és indulj tanulni — parancsolta. Nekem csak annyit mondott: — Szégyeld magad! Itt mindenki rendes hozzád, és te így hálálod meg a jóságukat!
