Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - N. László Endre: Innét mindenki elmegy (elbeszélés)
Aztán elment az anyós, isten nyugosztalja... Sokat járt a szája, de azért áldott jó asszony volt... Csak egy kicsit katonás... Olyan hirtelen ment el, hogy nem is. akarták hinni... A kamrában tett-vett, s amikor ebédhez hívták, csak nem jött elő .... Bementek érte, de akkor már nem volt benne élet... A vén pajtából egy kutya ólálkodott elő, kényelmesen szedte a lábait, de amikor meglátta az idegent, nyikkant egyet, és gyorsan eliszkolt... — Itt még a kutyák sem szeretik a városit! — gondolta a kabátos férfi. A falu végén a fenyők mintha az égig értek volna ... Hiszen olyan alacsonyan volt a szürke,, nehéz ég ... A fenyők szinte nyögtek a súlya alatt... — Mi a fenének van bezárva az a kocsma? ... Ott legalább egy kicsit megmelegedhetne az ember. Délben kell bemennie a nemzeti bizottságra, és még csak tíz óra van. .. Mintha itt állna az idő... A busz meg majd valamikor három után megy vissza a városba... Ha megy egyáltalán... Halott ez a falu, eddig csupa öreg embert látott itt... Furcsa a falusi ember, mintha egyenesen a földből nőne ki, s ha megvénül, visszanyomja őt a földbe a halál, mintha csak magot ültetne ... Csak robotol, dolgozik, és azt sem tudja, hogy másféle élet is van... S ha tudja sem érdekli... — Bácsi, aztán kinyitják egyáltalán a kocsmát? — kérdezte csak azért, hogy mondjon valamit. — Majd a déli harangszókor... Majd akkor... De ott nem kap semmiféle úri nyalánkságot... Na, még csak ez hiányzott! — dünnyögte az öreg, felpillantott az égre, és közben egy kövér esőcseppet törült szét az arcán. — Éppen jókor, holnapra teljesen felázik a föld... Ez nem jó... Ez igazán nem jó! — csóválta a fejét. — Aztán baj az magának, ha esik az eső? ... — Holnapra szép idő kellett volna a Rózának ... Nagyon kellett volna ... — Nekem baj az eső, délig olyan leszek, mint a kiöntött ürge! — méltatlankodott a kabátos, s közben egyre az járt az eszében, hogy milyen zsugori is a paraszt, még a meleget is irigyli az idegentől... Az pedig mintha megérezte volna a gondolatát. — Hát hozzánk éppen bejöhet az úr, ott benn nem ázik meg ... Csak most egy kicsit rosszkor... — szabadkozott az öreg. Hívta is az idegent, meg nem is ... — Nem szívesen vagyok a terhére, de hát ebben a faluban nincs ismerősöm, akinél délig várhatnék... Csak egy széket adjon, nem akarom én zavarni magukat. Az öreg zavartan hallgatott, hümmögött, megpiszkálta orrát repedt körmű ujjávah — Hát csak jöjjön, ha nincs hová lennie... Az anyjukomnak biztosan nem lesz kifogása! — mondta, aztán lassan, tétován befelé indult. A sáros udvaron csak pár tyúk kapargált... A vén kútgém egyik karjával a földre támaszkodott, a másikkal meg az ég felé nyújtotta az ütött-kopott vödröt... Az öreg előre ment, benyitott a konyhába: — Erre jöjjön az úr... Ide, be! A városi is belépett a szobába, azután döbbenten lekapta a kalapját... Alit és bámult, érezte, hogy mondania kéne valamit, de egyetlen egy árva szót sem tudott kinyögni.. . Az ütött-kopott ágy közepén egy feketébe öltöztetett test feküdt... Olyan kicsi, mint egy gyermek... Csak az arc öreg, szinte időtlenül öreg ... És kísértetiesen sápadt ... A szemeken két pénzdarab csillog hidegen... Az agyondolgozott kézen rózsa- fűzér... A sápadtan lobogó gyertyák néma tánca ... És ez a különös, nehéz levegő... Az ágyak előtt hófehér abrosszal leterített asztal. Rajta kenyér, szalonna és bor: „Ez az én testem, ez az én vérem... Aki ebből eszik, aki ebből iszik, az örökké él“, mint a paraszt, mint a föld ... Valóban örökké él? ... Vagy ez csak a szegények vigasza? Micsoda pogány jelkép ez: étel a holttest mellett, az asztalon? ... Vagy ez az élők számára van itt? ... Ezek enni tudnak a halott mellett? ... A pogányok ételt tettek a halott mellé, hogy ne éhezzen a másvilágon ... Hiába keresztelték meg a parasztot ezer évvel ezelőtt, ma is pogány! A városi döbbenten bámul, de hirtelen eszébe villan, hogy ő is evett már halottak között, negyvennégyben, a háborúban ... S eszébe jutottak ifjúkori olvasmányai, a legszebbek: Meotiszi ének, Pogányok, Gárdonyi... És a gyertyák mintha fáklyákká változtak volna: lengtek-lobogtak...
