Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - N. László Endre: Innét mindenki elmegy (elbeszélés)
Elnyújtott énekszót hallott, az óhazából hozott szavak gyászos zenéjét... Az öreg táltos fehér lovat áldoz, a vére gőzölög és messzire szökik... A Feszty-körképből lépett elő... A megölt asszonyokat, szolgákat a halott mellé temetik. A másvilágra a hű barátok is követik... A többiek gyászukban felvérzik az arcukat... Vér, mindenütt vér ... A pogány tor borzongatóan ünnepélyes hangulata ... Tompán pufog a dob ... Vagy csak az esőcseppek dobolnak az ablakon: egyhangúan, ugyanabban az ütemben... Ugyanabban az egyhangú ütemben, ahogyan az emberek felkelnek a porból, és azután ismét porrá omlanak, hogy átadják helyüket a következőknek ... Testükkel teszik termővé a földet... A föld telhetetlen emberevő... Talán ebből a felismerésből indult ki az emberevés rítusa... Talán ... Talán ... Semmi sem biztos ... Az öreg halkan megszólalt: — Látja, mi csak így vagyunk ... Most ment el az asszony... Előbb, mint én ... Pedig sohasem volt beteg ... Ha volt is, nem mondta ... Nem panaszolt ez egy fél szót sem, csak dolgozott... A föld embere nem betegeskedhet... Ahogy az ajtót becsukta, a gyertyák lángja újra táncolni kezdett, torz árnyakat vetett a falra és a barnagerendás mennyezetre ... Krizantémok . .. Krizantémok ... Sápadt virágok — beteg virágok — a halál virágai... És mégis olyan szépek... Pedig az illatuk is a halál illata! — Üljön le az úr... — Róza nem haragszik meg, hogy vendéget hoztam ... Üljön csak le ide, és harapjon valamit, ha megéhezett... Nekem most nem ízlik az étel, én inkább iszom egy pohárkával, szegénykém lelki üdvéért».. Reszkető keze hozzákoccantotta az üveget a pohárhoz, ahogyan öntött... Egy kicsi az asztalra ömlött, és pirosra festette a hófehér abroszt... Mintha a halott asszony vérét öntötte volna a poharakba ... Nincs itt a faluban rokon ... Mind elmentek már... Ki ide — ki oda ... Legtöbben a temetőbe... A szomszédok öltöztették fel szegénykét... Estére majd átjönnek megint... Szerette őt mindenki... Na, igyon velem egy pohárkával! — nyújtotta a fiatalabb felé a poharat. A kabátos elvette a poharat, és koccintani akart, de az öreg előbb az asszony felé emelte poharát: — Egészségedre, Róza! ... Megérdemled, hogy beszéljek rólad ... Hogy emlegesselek ... Ha egy rossz szót is mondanék rád, biztosan megverne az isten... S a fiatal férfin végigfutott valami halálosan hideg borzongás... Arra várt, hogy a halott asszony megmozdul erre az ősi szellemidézésre... De mozdulatlan maradt... — Egészségére, uram!... Látja?... Ilyen az élet! A kabátos ivott egy kortyot... Fanyar volt a bor, de melegített... Nézte az öreget, nézte, és nem értette meg ... Pedig szerette volna ... Ügy érezte, hogy közel van hozzá most, éppen most! A fronton gyávának tartotta a föld embereit,; mert haza akartak szökdösni... Pedig az nem volt gyávaság! Ezen az öreg arcon minden egyes ránc egy sebhely ... Örökké háborúzott a földdel, az időjárással, hogy kenyeret birkózzon ki a rögből — sajgó derékkal, sajgó izmokkal . .. Harcolt még az istennel is talán ... Minden évben, mindennap százszor és ezerszer győzött és legyő- zetett... Napról napra olyan közelről látta a halált, mint most ő ... Nem is félt tőle ... A természettel együtt haldoklott és született újjá nemzedékről nemzedékre .. . Arcában, testalkatában már a születésekor magával hozta ezeket a sebeket, örök elkötelezettségét, mások földjének átkát... — Az úr csak fogyasszon, amit akar... Én szórok valamit a tyúkoknak! — mondta az öreg, és lassan felállt az asztaltól. — Most már ez is az én dolgom — mondta mintegy mentegetődzve, azután kiment. A gyertyalángok újra kerge táncba kezdtek... A halott asszony szája is egy sebhely volt, egy forradás ... A megalázkodás először csak kisebzi a szegény ember száját, azután sebbé változtatja ... A fehér abroszon kenyér. .. És a fehér ágyon is! ... Az asszony teste is kenyér ... Testéből táplálja a gyermekeit... Az asszony teste
