Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Duba Gyula: Kolera a Ló utcában (szatíra)
átkait. A felső emeleteken óránként csörrent a pléhvödör, s mintha kísértetek mozgatnák a berendezési tárgyakat, sustorgás, kopogás hallatszott. Lassan virradt. Talán habozik a világ, hogy új napra ébredjen. 5. Péntek volt... K. kartárs és Balabán egész délelőtt a parkettezőt keresték. A házkezelőség tudomása szerint éppen a Berkenye utcában dolgozott, de nem volt ott, és a többi utcában sem volt. Nyomtalanul eltűnt a nagyváros bábeli forgatagában, a sötét óvárosi pincelakások, füstös talponállók és zajos sörözők labirintusaiban. Csak délután három órakor került elő. Közben elállt az eső, kiderült az ég, és K. kartárs meghökkenve állapította meg, hogy a mennyezeten ennek ellenére is befolyik a vfz, s a barnásszürke, koszosnak tűnő falrészen egyre újabb és újabb patakocskák futnak alá. S a mennyezeten kristálytiszta vízcseppek ülnek, sűrűn és fénylőn, mint az augusztusi csillagok. Néha egyikmásik megnyúlik, hasa nő, majd felül megvékonyodik, és elválik a mennyezettől. Platty... mondja hangosan a padlón... platty... platty... A parkettes ismeretlen okokból kézi villanyfúrót hozott magával. Először K. kartárshoz nézett be, aztán felment Balabánhoz. Megnézte a foltot, halkan füttyentett, és megvizsgálta a padlót. Megkopogtatta, még a fülét is rászorította, úgy hallgatózott. Aztán bekapcsolta a villanyfúrót. A szobát halk zümmögés töltötte meg. — Nézze meg a mennyezetet is — ajánlotta Balabán habozva — véleményem szerint ott folyik be a víz...! — Az még majd elválik — morogta a legény —, mi közöm nekem a mennyezethez, én parkettező vagyok... És a fúrót határozottan nekieresztette a parkettnek. Az ujjnyi vastag hosszú fúró gyorsan eltűnt a deszkában. Odalent K. kartárs rémülten felkiáltott: a fúró vége átért a padlón. A parkettező még három helyen végzett próbafúrást. Akárcsak a geológusok a föld mélyébe, ha gázt, kőolajat és egészséges ivóvizet kutatnak. Aztán eltolta helyéről a televíziós szekrénykét, s a padlón feltűnő nedvesen csillogó, sötét lyuk csúfondá- rosan Balabánra ásított. A parkettező diadalmasan rámutatott: — Innen tör elő a víz! Balabán hirtelen elhatározással elővett egy ötvenest. — Sose voltam kicsinyes, s az irántam megnyilvánuló jóindulatot bőven honorálom. Lássunk munkához azonnal! Tessék, mester... borra, pálinkára... Erre a beszédre a parkettező szeme felfénylett. Vállon veregette Balabánt, és zseb- regyűrte a pénzt. Megélénkült. Nagy sietve felgöngyölte a villanyfúró zsinórját. Balabán csak nézte lázas igyekezetét. — Rohanok a szerszámaimért. Elrohant. Dübörögve futott le a lépcsőkön. Üres maradt utána a lakás. A folt a falon egyre vigasztalanabbnak tűnt. Mocsárillata érezhetően erősödött. Este fél kilenckor Balabán tehetetlenségében újabb vödör vizet öntött a lyukba. Nem csalódott. K. kartárs elfulladva és pulykavörösen rohant fel. — Hol az a hóhérlegény? — Még négy órakor elment. Elvitte az ötven koronát... — Pénzt kapott? Előre...? — Igen — vallotta be szerencsétlenül Balabán. — Kötelet a nyakára... óh... — nyögte az indulattól elgyengülve. K. kartárs —, nagy ökör maga, szomszéd úr...! A szoba félhomályában gonoszul csillogtak a vízcseppek a mennyezeten. Nincs más hátra, meg kell keresni a parkettezőt. Utána kell indulni a fekete éjszakában. Végigjárni a kávéházakat, bekukkantani a borozókba, sőt az éjszakai lokálokat sem hagyhatják ki. A parkettezőnek ötven korona van a zsebében, bármelyik mulatóban tanyát verhetett.
