Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - Duba Gyula: Kolera a Ló utcában (szatíra)

Az utcán szerencsét kívántak egymásnak, és elváltak. Az egyik nyugatnak ment, a másik kelet felé indult.

A parkettezőre Balabán akadt rá éjféltájban, egy városszéli, kétes hírű, zenés pince- helyiségben. A bárpult mellett ült, s villanyfúrója mellette hevert. Éppen a főpincérrel alkudozott, hogy adjon rá neki kétszáz korona kölcsönt.

— Százat! — A főpincér hajthatatlannak mutatkozott. — A fúró termelőeszköz és társadalmi tulajdon, a dolog így is 'kockázattal jár. Szocialista tulajdon elleni vétség, ajaj...

Balabán beszédbe elegyedett a részeg parkettezővel. Meghallgatta, hogy milyen nagy művész ő, munkája mestere, színészeknek és művészeknek is dolgozott már, álomszép parketteket csinált, öröm járni rajtuk, néha még zenélnek is az ember lába alatt. Balabán igyekezett a bőbeszédű művész figyelmét a földről a beázott mennyezetre terelni, de az minden hasonló témával szemben elutasító, rideg magatartást tanúsított. Hogy az a mázolók dolga, meg a kőműveseké.

— A parkett... az az enyém... mindenem...

S lassan lehanyatlott a parkettre, és szuszogva aludt. Amikor hajnali háromkor, záráskor felébresztették, még azt mondta Balabármak, aki tanácstalanul mellette álldogált:

— Jó ember vagy egykomám... szeretlek. Kísérj haza. Szabad szombat van, én ma már nem dolgozom.

6.

Kora reggel K. kartárs maga vizsgálta meg Balabán hálószobájának a mennyezetét. Huszonnégy órája egy szemernyi eső sem esett, s a fal mégis bőven izzadta a csapadékot tovább. Mintha a víz nem égi, de egyéb forrásokból fakadt volna. Megállapította a következőket: A szomszédos ötemeletes ház felőli falrészben van csőrepedés, s a közös, illetve egymáshoz simuló tűzfalak között áramló víz feléjük talált utat, hozzájuk zuhog. Keskeny csatornát mosott a falban, és ömlik szüntelenül.

K. kartárs mindezeket átgondolta, és habozás nélkül a pincébe sietett. Elzárta a ház fővezetékét. Erőszakos és önkényes cselekedet volt, de K. kartárs, szobája falára nézve, annyira átérezte igazát, hogy néhány lakó füle hallatára kijelentette az udvaron: aki kinyitja a csapot, annak ólomcsővel látja el a baját!

■ A Ló utca hét ezen a november végi szabad szombaton hát víz nélkül maradt. S ablakai, mintha a tény teljes jelentőségét értenék, baljós csenddel néztek az elkövetkező vasárnap elé.

A vízcsapok kiszáradtak,

a leveses fazekak, húsos tepsik és teás kancsók üresen álltak a tűzhelyeken.

Komor, hallgatag a ház, pedig a városra ragyogóan tűz a nap, és a Duna-parton ökörnyálak úsznak a levegőben. Igazi vénasszonyok nyara.

De a természet vastörvénye a Ló utca hét alatt is érvényesül; az emberi szervezet táplálékot követel, levest, húst, főzeléket és mártásokat kíván. S mindehhez víz kell. Víz, és víz. S K. kartárs súlyos őlomcsővel őrzi a vízcsapot. Azt hangoztatja, hogy aki nem fogja fel a helyzet komolyságát, az menjen őhozzá vagy Balabánhoz. Nézze meg a falon a melegben hirtelen kivirágzott salétromkoszorúkat, a penésztelepeket és a padló repedéseiből előbúvó, finom gombákat. Szippantson a szobák nehéz levegőjéből, a gázokból és gőzökből, a fanyar illatokból, melyek a nedves sarkokból törnek elő.

így déltájban a keskeny udvarból, mely felett összeborulni készülnek az emeletek, gyerekek rajzanak elő, kezükben bögre, fazék, serpenyő és köcsög. A szomszéd házakba igyekeznek. Eltűnnek a kapuk alatt, hogy néhány perc múlva vízzel teli edényekkel fussanak haza. És később meglett férfiak és családanyák indulnak el vödrökkel, kis hordókkal, csecsemőkádakkal és tisztára súrolt benzintartályokkal felszerelve, a nehéz terheket hátukon hozzák vissza. Mint az egzotikus vidékek hegyilakói: kosarakban és puttonyokban szállítják sziklaváraikba az élelmet és az életet adó vizet.

S ahogy leszáll az est, úgy nő a helyzet tragikuma, az árnyakkal váratlan rémek és ijedelmek settenkednek elő. A természet törvényei továbbra is vaskövetkezetesség-