Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző
és a kegyelmet se fogadom el. Ha elfogadnám, sőt, kérném, az azt jelentené, hogy beismerem a bűnt, amit sose követtem el. Ha az érvek közül, amikkel az ártatlanságomat bizonygattam, egyik se győzte meg önt, meg fogja győzni a puszta tény, hogy annyi év óta visszautasítom a kegyelmet, hogy tulajdonképpen önként raboskodom itt. Ha keresztény lennék, feltételezhetné, hogy szentté akarom magam avattatni, önként vállalt szenvedésemmel érdemeket, örök boldogságot szerezni. De én nem vagyok keresztény, és nem hiszek, sajnos, az igazak földöntúli örök boldogságában. De azt is meg kell mondanom, hogy nem szenvedek, legalább fizikailag nem. Megszoktam. Azt is elárulom, hogy nem vágyom szabadság után, kint, a rácsokon, túl nem vár rám semmi, sem asszony, se gyerekek, legföljebb a barátom, ha nem felejtett még el. Azt is elmondom még, hogy ez a kertészkedés érdekel. Személyi őröm korrektül viselkedik, ha már nem mondhatom azt, nehogy ártsak neki az előléptetésében, hogy kedves és barátságos. Bátorkodom még egy ilyen apróságot is megjegyezni: figyel, vajon nem imádkozom-e. Sehogysem akarja elhinni, hogy csupa mellékes dolgot suttogok magam elé: Kis barackfám, most pedig vissza- metszlek, hogy öröm lesz nézni téged. De mivel a kezem alatt egészen szokatlanul, sőt csodásán mennek a dolgok, tréfálkozik, rabcsoportom kertészsikereit jámborságommal, szent jámborsággal magyarázza. Ezzel csak azt akarom magyarázni, hogy nincs semmiféle panaszom. Sőt, igen jól érzem magam. A rabság agglegényt, sőt szerzetest csinált belőlem, szerzetest, aki megszokta a börtönt, ezt a .maga nemében modern kolostort. Mialatt így beszámolok önnek a raboskodásomról, az a gondolatom támadt, vajon nem tüntetem-e feil magam akaratlanul is olyan fényben, mintha akaratom ellenére is ki akarnám dobatni magam ebből a kolostorból, hiszen nem az a rendeltetése, hogy dédelgesse, hanem hogy büntesse a foglyokat. Ha nem csupán szorgalmas, sőt áhitatos munkámmal, hanem vétkemmel is, hangsúlyozom, vétkemmel is kiérdemelném ezt a kedves börtön-kolostort, akkor, nyíltan bevallom, itt szeretném befejezni az életemet. A magamfajta ember számára, aki ilyen képességekkel rendelkezik, ez a mi munkaszolgálatunk nem jelent rabságot, sőt elszigeteltséget sem, mert gyorsan alkalmazkodtam. Mélyen humánus börtöneink csak az ártatlanok számára jelentenek poklot. Hogy miért? Ezt ügyész úr is nyilván kitalálta, ha ugyan nem tudja már régen, Ők, mint jómagam is, kimondhatatlanul szenvednek intellektusuktól, fejlett szolidáris érzésüktől. Mint jómagam, képtelenek gondolatban elszakadni azoktól, akik a rácson kívül élnek. Én jól megvagyok, de ők? Hiszen nekik kint a rácson túl elképzelhetetlen zűrzavarban kell kínlódniuk:, ha engem, ártatlant itthagynak. Persze, ez szubjektív, sőt szubjektivista gondolkodás, érzés, benyomás, nem akarom vele megbántani a rendszert, de olyan érzés, benyomás, gondolat, amely egy pillanatra sem hagyja el az embert, sem éjjel, se nappal, a legigényesebb munka közben se, mert ez a gondolat állandóan ott kering az ember körül, vergődik, bár a társadalmi öntudat legprimitívebb fokán is tudja az ember, hogy ez a szenvedés szubjektív, szentimentális nagyzási hóbort. Te, Slzička Bartolomej, meg akarod váltani, fel akarod világosítani őket. Mondd inkább ezt: Szenvednek. Szenvedjenek csak a zűrzavarban. Ők ott kint, a rácson túl éppolyan jól tudják, mint te magad, hogy va/lamennyi társadalomnak a lehető legrövidebb időn belül a börtönök mintájára kell berendezkednie. Végül is az ő börtönük elviselhető, sőt, jólétet ad, és mégis elégedetlenek, csak azért, merit nem ismerik fel a vétküket, legalábbis ezlt kell hinnünk. Éppen ezért nem ápolják a jó börtönpolgári erkölcsöket se, sopánkodnak, morognak: Nem mi, azok ott fent, azok a felelősek, csak kollektíve rohangásznak mindenfelé, kollektíve mentegetőznek, mindennel csak másokra várnak, kollektíve ragadnak meg a felelőtlen ártatlanság állapotában. Az istenért, ügyész úr, mondja, elviselhető állapot-e ez itt nekem a börtönben, és nekik szabadlábon, az abszolút, a kilencvenkilenc egész kilenctized százalékos többségnek?. Ügyész úr, azt javaslom önnek, hogy hívja be a kapuőröket. Küldje az egyiket sörért, a másikat felvágottért! S nekem? Nekem engedje meg, hogy a kapun át lemehessek az udvarra. Rövid időn belül meghallja: Neki már jó. Ön pedig lezárja az ügyet. Ügyész úr, meg kell adnia ezt a lehetőséget, legalább