Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző

és a kegyelmet se fogadom el. Ha elfogadnám, sőt, kérném, az azt jelentené, hogy beismerem a bűnt, amit sose követtem el. Ha az érvek közül, amikkel az ártatlanságomat bizonygattam, egyik se győzte meg önt, meg fogja győzni a puszta tény, hogy annyi év óta visszautasítom a kegyelmet, hogy tulajdon­képpen önként raboskodom itt. Ha keresztény lennék, feltételezhetné, hogy szentté akarom magam avattatni, önként vállalt szenvedésemmel érdemeket, örök boldogságot szerezni. De én nem vagyok keresztény, és nem hiszek, sajnos, az igazak földöntúli örök boldogságában. De azt is meg kell mondanom, hogy nem szenvedek, legalább fizikailag nem. Megszoktam. Azt is elárulom, hogy nem vágyom szabadság után, kint, a rácsokon, túl nem vár rám semmi, sem asszony, se gyerekek, legföljebb a barátom, ha nem felejtett még el. Azt is elmondom még, hogy ez a kertészkedés érdekel. Személyi őröm korrektül viselkedik, ha már nem mondhatom azt, nehogy ártsak neki az előléptetésé­ben, hogy kedves és barátságos. Bátorkodom még egy ilyen apróságot is meg­jegyezni: figyel, vajon nem imádkozom-e. Sehogysem akarja elhinni, hogy csupa mellékes dolgot suttogok magam elé: Kis barackfám, most pedig vissza- metszlek, hogy öröm lesz nézni téged. De mivel a kezem alatt egészen szokat­lanul, sőt csodásán mennek a dolgok, tréfálkozik, rabcsoportom kertészsikereit jámborságommal, szent jámborsággal magyarázza. Ezzel csak azt akarom magyarázni, hogy nincs semmiféle panaszom. Sőt, igen jól érzem magam. A rabság agglegényt, sőt szerzetest csinált belőlem, szerzetest, aki megszokta a börtönt, ezt a .maga nemében modern kolostort. Mialatt így beszámolok önnek a raboskodásomról, az a gondolatom támadt, vajon nem tüntetem-e feil magam akaratlanul is olyan fényben, mintha akaratom ellenére is ki akarnám dobatni magam ebből a kolostorból, hiszen nem az a rendeltetése, hogy dédelgesse, hanem hogy büntesse a foglyokat. Ha nem csupán szorgalmas, sőt áhitatos munkámmal, hanem vétkemmel is, hangsúlyozom, vétkemmel is kiérdemelném ezt a kedves börtön-kolostort, akkor, nyíltan bevallom, itt szeretném befejezni az életemet. A magamfajta ember számára, aki ilyen képességekkel rendelkezik, ez a mi munkaszolgálatunk nem jelent rabságot, sőt elszigeteltséget sem, mert gyorsan alkalmazkodtam. Mélyen humánus börtöneink csak az ártatlanok szá­mára jelentenek poklot. Hogy miért? Ezt ügyész úr is nyilván kitalálta, ha ugyan nem tudja már régen, Ők, mint jómagam is, kimondhatatlanul szen­vednek intellektusuktól, fejlett szolidáris érzésüktől. Mint jómagam, képtele­nek gondolatban elszakadni azoktól, akik a rácson kívül élnek. Én jól meg­vagyok, de ők? Hiszen nekik kint a rácson túl elképzelhetetlen zűrzavarban kell kínlódniuk:, ha engem, ártatlant itthagynak. Persze, ez szubjektív, sőt szubjektivista gondolkodás, érzés, benyomás, nem akarom vele megbántani a rendszert, de olyan érzés, benyomás, gondolat, amely egy pillanatra sem hagyja el az embert, sem éjjel, se nappal, a legigényesebb munka közben se, mert ez a gondolat állandóan ott kering az ember körül, vergődik, bár a tár­sadalmi öntudat legprimitívebb fokán is tudja az ember, hogy ez a szenvedés szubjektív, szentimentális nagyzási hóbort. Te, Slzička Bartolomej, meg akarod váltani, fel akarod világosítani őket. Mondd inkább ezt: Szenvednek. Szenved­jenek csak a zűrzavarban. Ők ott kint, a rácson túl éppolyan jól tudják, mint te magad, hogy va/lamennyi társadalomnak a lehető legrövidebb időn belül a börtönök mintájára kell berendezkednie. Végül is az ő börtönük elviselhető, sőt, jólétet ad, és mégis elégedetlenek, csak azért, merit nem ismerik fel a vétküket, legalábbis ezlt kell hinnünk. Éppen ezért nem ápolják a jó börtön­polgári erkölcsöket se, sopánkodnak, morognak: Nem mi, azok ott fent, azok a felelősek, csak kollektíve rohangásznak mindenfelé, kollektíve mentegetőznek, mindennel csak másokra várnak, kollektíve ragadnak meg a felelőtlen ártatlan­ság állapotában. Az istenért, ügyész úr, mondja, elviselhető állapot-e ez itt nekem a börtönben, és nekik szabadlábon, az abszolút, a kilencvenkilenc egész kilenctized százalékos többségnek?. Ügyész úr, azt javaslom önnek, hogy hívja be a kapuőröket. Küldje az egyi­ket sörért, a másikat felvágottért! S nekem? Nekem engedje meg, hogy a ka­pun át lemehessek az udvarra. Rövid időn belül meghallja: Neki már jó. Ön pedig lezárja az ügyet. Ügyész úr, meg kell adnia ezt a lehetőséget, legalább

Next

/
Oldalképek
Tartalom