Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző
volna lépnünk. És nem sikerült. Végül is nem volt elég bátorságunk inkább az emberekben bízni, akik az egészet építik, mint a hatalomban, mint a kis verébben, amit úgy a markunkba szorítottunk, hogy majd megfulladt. Ennyi az egész, ami pedig engem illet, minden késő. Azt mondja kislány, hogy megvárhatnám még az estét?! Megtehetem. Maga csak kössön tovább! Én meg közben hallgathatok. Este az ember, ez a még mindig állati lény, (könnyebben meghatódik, egész a teljes érzelmi beszáiníthatatlanságig. A nap a hegyek fölé ereszkedik, árnyékkal telnek meg a völgyek, ez a kőbánya is, legalább árnyékkal. Titokzatos dolog ez. Az embernek, se magának, se nekem szerencsére sose sikerül elmetszenie ia köldökzsinórt mindettől, la természettől. Hej, micsoda fantasztikus detektívregény kerekedne ebből! ? Az igen! Persze, csak ha léteznek, bocsánat, csak ha ez az intézet valóban az öngyilkosoké. Az lehetne? Az lehetne! Legalább a mi társadalmunkban, amelyik a világ, illetve a történelem leghumánusabb társadalma. De bizonyítékaink és dokumentumaink vannak, hogy már az ősközösségi társadalmak, a vadásztörzsek is ismertek valami ehhez hasomlót. A családfő például már nem tudta elejteni az állatot. Tudjuk, egy bizonyos életkorban romlik a látás, gyöngül a kéz, ügyetlenkedik, a biztos zsákmány elszelel. Nos, mi legyen a sorsa? A nagyrabecsüit családfő tiszteletére lakomát rendeztek, megitatták, megetették, elmondták, hogy hajdan milyen nagy vadász volt, elsiratták. Ezután a nagyrabecsüit családfő belátta, hogy fölösleges, kiment a sátor elé, nem szívesen, de azért szájába dugott egy erre a célra szánt csigolyacsontot, és addig próbálgatta lenyelni, amíg időben és bölcsen meg nem fulladt. S így nekünk is, bizonyára emlékeznünk kellett... és leküzdenünk az áiszenteskedést. Az öngyilkosokról csak jót vagy semmilt, elvégre nem fogjuk őket a temetők árkába földelni, mint valamikor régen, nem rójuk fel a gyerekeinek, édesapátok gyönge lélek volt, nem itta le magát kisüstivel, se novával, nem várt, s ezért nem érte meg az érelmeszesedés okozta boldog halált, belátta, hogy fölösleges, pedig még itt lehetne közietek. És így tovább. Minél fejlettebb a társadalom, annál tá- gabbak az ember lehetőségei. Ha már unja a dolgot, itt ez az intézet, az első és egyedülálló a világon. Bocsásson meg, úgy látom, valami másra is gondol. Nyilván a másik lehetőségre: Mi lesz, ha nálunk ilyen nyilvánosház nem létezik, másutt pedig még kevésbé. Jól sejti. Még nem sikerült kitalálnom. Ha a szerelem gyötör, megenyhít egy lány egy fiatalasszony vagy a nyilvánosház, ha meg az életet unod, ha már rég meguntad, eljössz ide, már mint a revolverkölcsönzöbe, és töprengsz, mi az oka, hogy unod. Öregedni, ez meghaladja az ember erejét, erre ráunsz. Semmi mást nem akarok belekeverni, például a politikáit sem... Igen, valami mást is keverek a dologba. Azzal együtt vagy anélkül se tudom, mit is gondoljak. Nyilván megzavarodtam. A szklerózis okozta halál a legfőbb irgalom, amit a természet adhatott nekünk. Mondja, maga (tehát ismerte Slzičkát? Nem, csak úgy, hogy maga már emlegette. A, rnem! Nem azért emlegetem, értékes ember volt, legyen neki könnyű ez a kőbánya. Ügy bizony. De ez is csak a következetességét bizonyítja. Akarja hallani a hangját, amikor ezt az intézetet alapította? San Javorinó nagy fia ö, ahogy maga is mondotta. No. Jó'l van., nem bánom, hadd fecsegjen egy kicsit Slzička is, legalább szalagról. Ügyész úr, ön elővezettetett. Közeledik az évforduló, s ezért ltudom, miit kívánhat ön. Nyújtsam be a kegyelmi kérvényt. De nem, nem nyújthatom be, szíveskedjék belátni. Nekem senki sem adhat kegyelmet, még önmagamnak sem adhatok. Most is, a jövőben is el fogom utasítani ezeket a kívánságokat.
