Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző
És mondja, függetlenül attól, unja-e, vagy sem az életet, nem tartja kötelességének kinyomozni a gyilkost, kinyomozni, ki az, aki a Kommentátort az ő saját kezével akarja meggyilkolni? A saját kiskésével. Az aktus műszaki része lényegtelen, azt akartam mondani, ki az, aki a Kommentátort az önnön kvalitásaival szeretné meggyilkolni, vagy már meg is (gyilkolta. A gyilkost, ha detektívregényre céloz, már rég leleplezték. Ki az? Hiszen mondtam, újra meg újra belebotlunk. Vagy nem mondtam tán elég világosan? Tehát? Az már nem lényeges, drága kislány, rajtam már úgysem segít. Ami megtörtént, azt már nem lehet visszacsinálni, az én esetemben nem, az én esetemben nem. Ha nem árulja el; én a magam részéről, i>tt már csak én és maga alkotjuk a társadalmat; én a magiam részéről nem ismerem el a jogát, hogy a sörétes puskát kikölcsönözze. Az az, aki pojácát csinált belőlem. Nem; nem szolgát, nehogy tévedésbe essen, nem szolgát, hanem pojácát. Aki összeroppainitotta, és darabokra zúzta az én emberi öntudatomat. Neve? Drága kislány, ez nem detektívregény, igazán nem az. Ez per. De ha annyira érdekli, hát Fenomén a neve. Nem Fenelón, még csak nem is Fabry Feneanja. Fenomén, a történelmi Fenomén, amelyik mindig más-más alakban tapossa ie az embert. Akivel sem a Kommentátor, sem a kortársak nem számoltak. Aki megjelent, és elkábította az embereket. A forradalmár pojáca lett. De igazán. De ha igazán, há|t hogyan, és miért? A történelmi folyamatokat az ember, sajnos, csak utólag írja le és elemzi, amikor a kortársak már az egészet elszarták, jóval ez után a történelmi pillanat után. Látja, kislány, mire kényszerít engem? Ahhoz, hogy a Kommentátornak maga szerint joga legyen a sörétes puskáit kölcsönvenni, és tiszta öntudattal, nem felindultan, fejbe puffantam magát, előbb ki kéne teregetnie ezt a folyamatot, vagy legalább leírni. Ez az éri erőmet meghaladja, még ha kedvem s tán képességem volna is rá, meggyőzném magát, hogy jogom van ezzel a (tökéletes optikai berendezéssel önként és okouan célba venni és hibátlanul eltalálni a bőgő Szarvasit, amelyik szakadatlanul bőg, pedig már elvonult az ítéletidő, mert elszarta a dolgot, habár minit értelmes lény, előrelátó. A mi emberi 'öntudatuink — az enyém1 éppúgy, mint a magáé — semmi egyében nem alapszik, csak azon a meggyőződésen, hogy az ember értelmes lény, De ha már jelenlétével arra kényszerített, drága kislány, hogy ezekben ia pillanatokban is erről a dologról elmélkedjék, bár unom már az egészet, s már nincs elég erőm, sőt, egy csöpp erőm sem hozzá, elég, ha ennyit mondok: a Kommentátort „a fent ülő“, „a fent ülők“ vezették ide, és gyilkolják meg; a Bürokrata-Jehova, akinek, miicnit látjuk, az ember percnyi élete fölöjtt ezúttal iís hatalma vian, akár az őlsi emberemlékezet óta ismert és rettegett végzetnek. Kérem, kérem, meséljen még egy kicsit! Drága kislány, én is szeretném megkérni magát, olvasson fel Homéroszból vagy a bibliából. A mese a bor, a narkotikumok, a diomüszoszi misztériumok mellett a leghozzáférhetőbb vigasztaló- és csillapjtószer arra, hogy a legváltozatosabb körülmények között is egyformán sújt a végzet valamennyiünket. Meséljen, ráér még estig! Nem. Minek? Nem óhajtok a fecsegésemmel sem egy csöppnyi időt nyerni, sem egy csöppnyi undort elveszíteni, ezént nem lehet sem érdekes, sem tanulságos. Pojáca, nem karrierista, s nem is lakáj, de zsoldos se, aki pénzért vagy meggyőződésből eladta magát, hanem pojáca. Ez minden, ez az a csepp koncentrált marósav, ami átrágta magát az agyamon. Csupán annyit még, bár senki se hiszi el nekem, még maga se, hogy volt rá példa, amikor ebben az országban épülőben voltak már isten falvai, ahova mindnyájunknak be kellett
