Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző
Csöndes ez a hely. Ott meg csak ordítsanak, mondta maga az imént. 0, igazán örülök, hogy hallja, amit mondok. No, és hirdetik ezt? Kérem, kislány, csak azt mondja meg, hirdeti-e valahol ezt a maguk vállalatát? Stop! Micsoda logika! S már akkor! Hallatta, kislány? De, elég, elég! Unom az egészet, kislány. Ne pofázz, Kommentátor, elég volt! Unom aiz egészet, unom az egészet, unom, unom, unom, nomu, nomu, nomu. Hogy mit? Hát azt. Mindent, az egészet. Miért? Hát azért. Sok mindenért. De leginkább azért, mert pojáca vagyok. Igen, igen, pojáca. Csak a lábam nő és erősödik, mint a kengurué. Igen, igen, pojáca vagyok, itt már nincs segítség. Nem lehet visszacsinálni. Kislány, drága kis kötőtűsöm, az egész délutánt, amit velem töltött, átkötötte, ez képtelenség, ez így nem érdekes. Ügy véli, ha újra meghallgatok egy kilométer szalagot, egy kilométert a nyöszörgéseimből, a hazugságaimból, a félhazugságaimból, hét megtalálom a dolgok értelmét, hogy kisütök valami okosabbat? Pojáca vagyok. Kész. Ki csinált belőlem pojácát? Bizonyára én magam is. Hát még ki? Ha mindent elnyöiszörögnék is, nyöszörögve és újrahallgatva az egészet, akkor is csak egy dologra jöhetnék rá: mit tegyen az ember, hogy ne legyen pojáca? Csakis így. Válaszd inkább a halált, .mint pojá- casorsot. Szíves engedőimével, én ezt választom. Berendezésünk is van már hozzá. Én nem, vagyok ellensége a rendszernek, mint Slzička, én arra képtelen vagyok, de hogy pojáca lettem, az kétségtelen. A depressziók ellen, a szakadék ellen, ami benne és előtte újra meg újra megnyílik, az ember csak a saját emberi öntudatával védekezhet: valamit tettem, valakinek szüksége van rám, valakinek hasznos, kedves vagy legalább kellemes vagyok. Nekem viszont nincs semmiféle öntudatom1, nincs, mert elvették, porrá zúzták, és szándékosan vagy öntudatlanul, de talán abban a hitben, hogy jót tesznek velem, pojácát csináltak belőlem. Én ezt egyszerűen nem bírom elviselni, ahogy az állat, a sztyeppi gntiloip sem bírja a magaslati levegőt. Tudatosan gyilkolom magamat, de nem önként. De sem magam, sem a többiek miatt nem esek kétségbe. Ez a revolverkölcsönző, ez az öngyilkoló vagy öngyógyító intézet, amit egyelőre még nem ismernek el nyilvánosan, még kevésbé propagálnak, de azért megtűrnek, bizonyítja, hogy drága köztársaságom, San Javorino nem épülhet pojácákra, és nem virágozhat. tehát nem vállalat, hanem intézelt, gyógyintézet, mint például az idegszanatóriumok vagy az aggok háza, értem, nem reklámozhatja magát: Nálunk vásároljon helyet, olcsóbb, mint a szövetkezeti lakás stb. Ilyen reklámot még egy nyilvánosház sem tehet közzé. Nem, a nyilvánosház, az más lapra tartozik. Annak elég a hír, az a reklám, amelyik szájról szájra, férfitól férfihoz száll. No, és... voltaképpen már mondtam ezt, ha létezne egy speciális nyilvánosház, egy intézet, kérem, ne vegye rossz néven, szóval egy bordélyház azoknak, akik elhatározták, hogy végeznek magukkal, hogyan lehetne átvinni a köztudatba, hogy létezik ilyesmi. Ilyen házba csak komoly érdeklődők jönnek, nékik viszont már nincs rá módjuk, hogy bizalmas ismerőseiknek javasolják az intézetet: Látom, unod már az egészet, igazán unod, végképp megmérgezett ez az élet, tuldod mit, ne szólj senkinek, menj el ide és ide, otít majd végérvényesen rendbejössz. Engedje meg, ha jól értettem, hogy feltegyek magának egy kérdést: mit gondol, .miért gondolkodik így? Miért? Mert itt vagyok. Ha jól meggondolom, nekem a Benficán kellett volna lennem, most már a harmadik újabb decinél, és Števo barátomat hallgatnám az Akadémiáról, ahogy magyarázza, miért vesztettünk vagy miért győztünk, nem tudom; maga inem ismeri Števot, óriási iteorétikus. No, és mivel itt vagyok, nem pedig ott, valaki meg akart fosztani az élettől, az én saját kezemmel akart tőle megfosztani. De érti maga, micsoda pokoli körmönfont módon?
