Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző

szopót, azt érdekli a világ. Megfüröszt ve, teli hassal, nagyujját a lábával, lábát a nagyujjával bedugja a szájába, dundi kezével a levegőt markolássza, düny- nyög, hunyorog, őt mindéin érdekli. Engem viszont ugyanolyan vagy hasonló’ okokból semmi sem' érdekel, szenvedni nincs is merszem; hogy az ember megengedhesse magának ezt a fényűzést, az végső soron ízlés, társadalmi helyzet, és egyáltalán a történelmi szerep kérdése. Megszopom én is az ujjam, mint a csecsemők, vagy a mellbimbót is, de rögtön rá is döbbenek, hogy ez nem az én lábam ujja, nem is emlő, nem édes, savanyítás, keserű ajándék, hanem probléma, valami probléma, probléma, amit stb. így jöttem rá, hogy nem szenvedek, hogy nem vagyok elég fontos, sem elég kompetens arra, hogy szenvedjek. Egyszerűen nem érdekel már, lalala. Tudja, van ezenkívül egy barátom. Ha valami történik velem, ha általában történik valami, ha magamba süppedek, szórakozottá válók, ha egyáltalán rá akarok jönni valamire, mindig befut a barátom, be kell futnia. Mivel már evek óta, egész évtizede pontosan és rendszeresen befut, azt mondom, illetve azt gondolom: minek gondolnám vagy mondanám kétszer ugyanazt, majd átgondolom és elmondom, ha itt lesz. Mint ahogy a nap főikéi és lenyugszik, úgy jár el ő is hozzám. Meghív két deci borra, vagy egy sétára, mert holdtölte van, szép az idő, vagy egyszerűen jólesik nyújtózni egyet, levegőzni. Kis kérdéseket dob fel, én meg fecsegek, ide- oda csapongok, s ő úgy hallgat engem, mint senki más a világon. Néha meg is jegyzi, tudod, Kommentátor, te vagy a mi nagy szombati kommentátorunk, ha nem volna ilyen hallgatód, amilyen én vagyok, hát gondolkodni, véleményt mondani se volna ‘kedved. Én meg erre azt, hogy te nem hallgatóm, te barátom vagy, s ettől még nagyobb kedvem támad a beszédhez, hogyan is képzelném én a dolgot, ha nem volna annyi félkegyelmű. Lám, belezavarodtam, minek is kevertem ide a barártomat? Ja igen, talán mert ő férfi, maga meg nő, egyszóval: annak ellenére, hogy férfi, képes a férfit szenvedéllyel hallgatni. Hát így.

Csöndes ez a hely. Hol is volna csönd, ha nem itt, a város védett csendövezetében Ugyanilyen borókafenyves veszi körül Žiarištét és Popolnicová Dúbravát.

Látja-e, én még itt nem jártam. Igaz, rég jártam kint. Még mindig nem' tudatosítom eléggé, mennyire elszakadtam az élettől.

Valami frissítőt nem parancsol? Hozhatok egy pohár eperszörpöt, valódi. Vagy egy pohár forrásvizet? Parancsol?

Egy pohár forrásvizet. Vagy inkább semmit, semmit se kérek.

Amott feljebb egy ugrásnyira van a forrás. Amikor az új autósztrádához fejtették a követ, egy robbantás fedte fel ezt a jó vizű forrást. Csak egy ugrás az egész...

Kislány, kisasszony, maga valahogy naiv gyereknek látszik, bocsásson meg, nem akarom megsérteni, vagy az is lehet, hogy tévedek.

Kérem... kérem... honnan tudjam én azt?

Még nem mutatkoztam be, de a név most nem számít. Kisasszony, maga engem próbára akar tenni. Vagy nem? Maga szépen elmegy egy pohár forrásvízért, én meg addig leemelem azt a sörétes puskát. Nekem ez a Vozduch 2000 típusú puska régóta tetszik, igen ez az, a távcsöves, szóval én addig sétálok egyet, fegyveresen, mint egy vadász. Keressenek. Nincs, sehol sincs. Elveszett.

Akkor hát mégiscsak hozok én magának egy kancsó forrásvizet meg egy kis eperszörpöt, összekeverheti, és beszélgetni fogunk.

Ne, kisasszony, doktornő, vagy mi maga, ne menjen. Köissön csak, kösse tovább a szvettert. Bocsásson meg, tehát nem naiv. Hanem én, én vagyok ilyen lassú víz. Félek. Mindezt csak kitaláltam. Ám akár így áll a dolog, akár úgy: félek. Kérem, hallgasson meg. Biztosan összezavarodtam.

Ugyan, ugyan. Kommentált or úr! Ha mondja, akkor bizonyára nem. Meg van róla győződve? Az ember értelmesen beszél, de a gondolatai félresiklanak. Van egy jegyem a Benficára, az előmérkőzésre is, de én itt vagyok.