Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Tóth Elemér: Keltten
valóságszemlélet a mai nyugati irodalmak jellemzője, de legtöbbször szív nélkül alkalmazva, és dühös tehetetlenséggel, vagy hideg közönnyel alátámasztva. A modern nyugati irodalmakban mind ritkábban ható erő az emberi szív szava, és Salinger határozott érdeme, hogy írás közben hallgatott rá. Annak ellenére, hogy a kötet utolsó novellájának gyermekhőse, Teddy — a médium és csodagyerek, aki ugyancsak öngyilkossággal oldja meg a felnőttek világa és a közte feszülő ellentéteket — az utolsó napon ezt írta naplójába: „Szerintem az élet ajándékló". Szinte önként kívánkozik kiegészítésül az ismert magyar szólás: Ajándéklónak ne nézd a fogát! Lényegében talán Salingernek is hasonló a véleménye az életről. Alig egy év leforgása alatt második kötetével jelentkezett a fiatal és — legjobb verseinek bizonysága szerint — tehetséges költő. Ez a termékenység, a szólásnak ez a kényszere kétségtelenül biztató, még ha az értékítélet nem is egyértelműen pozitív. Első, A halak mélyben úsznak című kötetében (1965) — költőtársaihoz hasonlóan — „egy marék földszaggal" lépett irodalmunkba. Őt is a falu küldte. „Hahó, hahó! Nézd, itt vagyok. Elhoztak hosszú nappalok, érleltek tompa éjjelek. Pacsirtahangú énekek legyezték vándor szívemet" — vallotta önmagáról annakidején. S a halak szimbóluma nem — vagy nemcsak — a modernizmussal való kacérkodás lehetőségét, hanem egy kicsit a mélyre merülés vágyát is jelentette nála. Az élet tiszta és igaz dolgaira akart és próbált mint ember és költő odafigyelni. A korábbi élmény- és tapasztalatanyag nyomait azonban új kötetében hiába keresnénk. Űj kötetében ugyanis egy új szövetség - kötésre figyelhetünk fel. Előző kötetéből szinte csak költői programját menti át. Ars poeticájának változatlansága valamint költői egyéniségének keresése mellett azonban megmaradtak előző kötetének fogyatékosságai is, részben a szenvtelenség és a vázlatosan kifejezett mondanivaló. A Ketten című kötetben ily módon nemcsak a gyermekkor élményeitől s a szülőföldtől való — a költőknél sokszor nosztalgikus vagy türelmetlenül új utat kereső — elszakadást láthatjuk, hanem érezhetően fokozódott lírájának szubjektív hangvétele is. Az intellektuális — ha tetszik, városi — líra felé hajlik, s ezen a síkon próbálja megközelíteni az élet dolgait. Ez a szemlélet korábbi kötetében is fellelhető éppúgy, mint a mondanivalóval, formával és kifejezés- móddal való küzdelem, ez az utóbbi könyv azonban eredményesebbnek, erőteljesebbnek látszik, bár korántsem befejezettnek. Üj kötetének tanúsága szerint az új út keresésében kitérők, minőségbeli visszaesések árán jut rész- eredményekhez. Szándékok, célok és vágyak nyugtalanítják a költőt, s bár úgy véli: „Játszom, / szavakat dobok a magasba, / elkapom, pörgetem, / talán már nem is hagyom abba," — később, ugyanebben a versben — ő maga mondja: „Halálos komolyak az én játékaim. Simogatásra termett szívünk gyalogösvényén kerülgetni a fekete szájú kígyókat. Átkot szórni a mondott szépre, megcsókolni puha szájjal a mondott rosszat, és bánataink szomorú zászlaját lobogtatni a jégverésben." (Önbiztatás) Ha ebből a zsúfolt, kubisztikus képsorból nehéz is kihámozni a tulajdonképpeni lényeget, a következő versszak magyarázattal szolgálhat. A szép és halálosan komoly játék egyedüli célja: „Az udvari körtefára aggatott rigófüttyöket / rázúdítani a világra. / És nem felejteni a tegnapok keserű vinnyogását, / mánk zománcát vesztett örömét, / és egyáltalán semmit sem felejteni." Ebben is van még egy kis keresettség, a „másként mondani“ szándéka, de mondanivalója érthetőbb és világosabb, mint az előbbi versszak korszerűre törekvő képeiben Ez a kettősség többé-kevésbé Tóth Elemér többi versét is jellemzi. Hatások és ellenhatások küzdelme feszül ezekben a sorokban, s ha nem is mindig a vers a győztes, úgy Duba Gyula Tóth Elemér Ketten
