Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Duba Gyula: ...az élet ajándékló (J. D. Salinger: Kilenc történet)

...az élet ajándékló J. D. Salinger: Kilenc történet A füljegyzet méltatásával kezdeni egy könyv vizsgálatát bizonyára szokatlan dolog, de esetünkben indokolt. J. D. Sa­linger Kilenc történet című elbeszélés- kötetének ugyanis nincs füljegyzete, s ez a módszer az egész kötetre jellemző. A füljegyzetben rendszerint jellemzik a könyvet, íróját, tájékoztatják az olva­sót, mit várhat és mit ne várjon tőié, és miért vegye meg a könyvet. Salinger könyvének borítólapjára az egyik elbe­szélés egy részletét tették füljegyze­tül. (Ilyenkor harap a banánhal) Mintha a szerkesztő azt mondaná: nem akarlak befolyásolni, olvasó, szót sem ejtek a kezedben levő könyvről, se jót, se rosz- szat, ítélj egyedül, alkoss véleményt magad! Mintha zavarba akarnák hozni az em­bert. Salinger könyvéről ugyanis nem köny- nyű véleményt alkotni. Az első történetben egy lány hosszú telefonbeszélgetést bonyolít le anyjával arról, hogy vőlegényével rendben meg­érkezett a nyaralóhelyre. A vőlegény ezalatt egy gyereklánnyal folytat értel­metlennek látszó beszélgetést, aztán fel­megy a sziállodai szobába, éls alvó meny­asszonya mellett, az ágyon ülve, főbe lövi magát. Ki volt a fiatalember, ki a menyasszonya, miért lőtte magát főbe, örök rejtély marad. Azt is homály fedi, valóban vőlegénye volt-e az alvó lány­nak. S a gyereklánynak is csak annyi a szerepe az egészben, hogy a szegény ön­gyilkosjelölt vele beszélgetett a banán- halakról, s ő Mitugrásznak hívta az életunt fiatalembert. A második történetben két asszony — barátnők, egykori osztálytársak — beszélget fiatalságáról, mély egyben a boldogság volt; leisszák magukat, és si­ratják mindazt a szépet, ami visszahoz- hatatlanul elmúlt. S a többi történet: egy fiatal lány megismeri baírátnője gyáros családját, és megutálja. Egy ma- gámtanító, akit a diákjai istenítenek, •csodálatos, mesebeli alakot teremt a gyerekeknek, mely mintegy önmagának az álomalakja. Amikor a tanítót elhagy­ja a nő, akit szeret, az álomalak, a Nevető Ember — öngyilkos lesz. Egy férfi telefonbeszélgetést folytat a barát­jával, annak könnyelmű feleségéről, aki éppen inálai van, ott fekszik az ágyában, és lelkesen hallgatja az eszmecserét. A témák nem rendkívüliek, Salinger láthatóan nem törekedett önmagukban is megdöbbentő történetek megírására. A világról alkotott szemléletét és véle­ményét hétköznapi embereken mutatja be. Történeteinek fő jellemzője — s egyben Salinger írói mondanivalója — az atmoszférájuk. Különös légkör ez, tá­volról sem irreális, de végtelenül kiáb­rándult és pesszimista. A kilenc törté­neten minden emberi tevékenység és érzés céltalanságának és hiábavalóságá­nak biztos tudata húzódik végig. Érde­kes megfigyelni, hogy az író előszere­tettel szerepeltet írásaiban gyerekeket, mintha egyik célja annak a mély el­lentétnek többrétű megmutatása volna, mely a költészettel és romantikus vá­gyódással telített gyermeki világ és a felnőttek értelmetlen élete között fe­szül. Sálingeméi a tiszta és érintetlen emberséget, vagy legalább az erre való képességet, a „jót az életben" csak a gyerekek tudják képviselni, a felnőttek vlilégáiból csak az életuntságot, kiábrán­dultságot, csalódást és közömbösséget ismeri, mint autentikus emberi érzése­ket. Illetve nem is egészen. Néhány írásá­ban (A Nevető Ember, De Daumier - Smith kék korszaka) valami esetlen ro­mantika pókhálófinom fátylát is felfe­dezzük, de ez a romantika csak arra jó, hogy hordozóit nevetségessé tegye. Salinger egészében véve kedveli és elő­szeretettel alkalmazza a finom irónia alig észrevehető fintorait. Érthető: írói világán csak az irónia — néha „önfájó“ irónia! — segítségével emelkedhet felül. Leghíresebb könyvében, a Zabhegyező­ben egy kamiasz alakjában valósítja meg ezt a fájó 'iróniát, mely írói valóság - szemléletének lényege. Számomra ro­konszenves az iróniája: nem erkölcsi vagy szellemi fölényből, hanem együtt­érzésből születik, és kissé az öniróniá­val rokon. S valahol itt kell keresnünk Salinger írói-emberi arcának lényegét; nem tud nem kiábrándulná az őt körül­vevő valóságból, de közben képtelen nem szomorúnak lenni azért, mert ki kell ábrándulnia. Irónia szívvel kombinálva — talán így mondhatnánk pontosabban. Az ironikus

Next

/
Oldalképek
Tartalom