Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: John Caldwell: Vakmerő utazás
John Caldwell Vakmerő utazás Amióta Homérosz több ezernyi hexameterrel hajóra ültette Odüslszeuszt, se szeri se száma azoknak az útikönyveknek, amelyek csodás utazásról, kalandról és vakmerőségről számolnak be. Századunk második felének új csillagok meghódítása felé forduló érdeklődése előtt leginkább a tenger szolgált ilyen útikalandok színhelyéül. Itt Homérosz óta is elég Kürlké és szirén élt, felfedezetien sziget is akadt bőven, aztán meg időközben Defoe Robinsonja is hajótörést szenvedett, és az emberiség civilizációtól megcsömörlött része gondolatban szívesen felcsapott Robinsonnak. Az a népszerű közgazdasági jelszó, hogy „navigare necesse est“ lassan irodalmi jelszónak is beillett már, és elvétve az is előfordult, hogy írókból hajóskapitányok, hajóskapitányokból írók lettek. A valóságos hajózások iránytűi ezentúl az olvasók fantáziájának az irányát is mutatták, nemcsak a hajókét. így aztán nem meglepő, ha John Caldwell, miután kis bárkáján 1946-ban Panamából Ausztráliába indult, hogy találkozhasson feleségével, nem1 elégedett meg a nagy vállalkozás imponáló tényével, hanem — miután a veszélyes titkok megismerése utáni vágy cselekvésre ösztönözte — ezeket a cselekedeteket utólag az irodalom számára is meg akarta örökíteni. Emberi bátorságát nem csökkenti, hogy maga a puszta cselekedet értékben felülmúlja az irodalmi interpretáció színvonalát. Az ugyanis, hogy valaki nekivág a viharos Csendes- óceánnak, mindenesetre sok emberi értéket feltételez, de a kaland, bármilyen nagy kaland is, csak akkor válik irodalmi ténnyé, ha a valóság nyersanyagából közölhető élményeket tud formálni. Caldwellnek elhisszük, hogy valóban vakmerő utazásban volt része, mert hiszen cápákkal hadakozik, delfinekre és ördögrájákra vadászik, időleges hajó- töröttségében még őssárkánnyal is találkozik, és birkózik az óceán hurrikánjaival és passzát szeleivel, de mindezt olyan unalmasan cselekszi irodalmilag, hogy az egymásra sorjázó borzalmak leltári felsorolása közben önkéntelenül is eszünkbe jut Hemingway öreg halásza, aki csak egyetlen hallal birkózik, mégis a markában érezzük az egész élet drámáját. Miért is indul útnak Caldwell? Hogy Maryvel találkozzon. Nos, mi ezt az indulási okot is némi kétkedéssel fogadjuk, és az erre vonatkozó fülszöveg is inkább eltájol, mintsem hogy magyarázattal szolgálna: „John Caldwell nem a kalandot kereste, hanem a boldogságot... A fiatal amerikai fiú a háború alatt Ausztráliában megnősült. A háború vihara azonban messze sodorta egymástól a szerelmeseket. Hajóforgalom még nincs, a repülőjegy pedig drága. Egyetlen lehetősége marad: vesz egy ócska egyárbocos vitorlát, és nekivág egymaga..." Eddig a fülszöveg. Csakhogy ez az ócska egyárbocos is 'több mint ezer dollárba kerül, ennyiből pedig repülőjegyre is futná, nem beszélve a felszerelés költségeiről és az időveszteségről. Ne okvetetlenkedjünk azonban fölöslegesen, és fogadjuk el, hogy Caldwell mindössze Maryvel akar találkozni —, ezt egyébként maga a szerző is elég gyakran ismételgeti. Ennél többet, sajnos, tőle se tudunk meg. A honnan indulást és a hová érkezést mindössze földrajzi helynevekkel tudja jelölni. Az ember, a homo sapiens azonban nem navigálható be ilyen fixpontok közé, a szektáns ismeretén kívül még gondolatok is utaznak, de Caldwell könyvében ilyesmivel nem találkozunk. Legfeljebb egy sereg vitorla-elnevezéssel, hajózási műszóval, sok cápával, néhány tengeri madárral és egyéb állatfajtákkal. Elég ennyi? A könyv példányszáma — 21.500 — azt tanúsítja, hogy igen. Én inkább a bátor tengerészt dicsérném, aki miután viszontlátja feleségét, íróként már beéri ezzel a nem igen individuális vallomással: „Ezt a pillanatot nem tudom leírni, és más se tudná". A leírhatatlan problémájával természetesen már Caldwellnél jelentősebb írók is szemben találták magukat, de legalább megpróbáltak megbirkózni vele, úgy ahogy Caldwell tette a cápákkal, teknősökkel és magával a 15.000 kilométeres Csendes-óceáni úttal. Monoszlóy Dezső