Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Grün, Max von der: Az üzemi bizottsági tag
A városban már mindenki tudott a szerencsétlenségről, még mielőtt a bányászok hat óra felé hazaéritek volna az éjjeli műszakból. Csaknem percnyi pontossággal hármat mutatott az óra, amikor az ötödik emeleten, az ötös keleti részlegben, a Son- nenschein-telepen egy húsz méteres hajtási szakaszon leszakadt a fedőréteg. Nyolc embert temetett be az omladék, ötöt közülük három órán belül biztonságba helyeztek, sérülten ugyan, de különben minden baj nélkül. A további három emberért órákig tartottak a mentési munkálatok. Végre aztán déli tizenegy órára őket is megtalálták — holtan. Nem történt semmi különös: egy szerencsétlenség, öten életben maradtak, három ember halott; ez egyszer még jól végződött a dolog. Az esti órákban már csak azok beszéltek róla a városban, akiket a szerencsétlenség közvetlenül érintett vagy sújtott, s csak a rádió és a televízió helyi adása említette meg röviden, mi történt. Minek is izgassa fel magát nagyon az ember három munkás miatt, akikre rászakadt a hegy. A világon naponta annyi minden történik, egész országok rázkódnak meg, városok omlanak össze. Miért is hát izgalomba jönni három ember miatt, aki csupán hivatásának vált az áldozatává. A Ruhr-vidéken könnyen megszokja az ember az ehhez hasonló híreket, hozzátartoznak a hétköznapokhoz. Tizenkettőt ütött az óra. A holtak az aknából utoljára szálltak felszínre. Az üzemvezető irodájában összegyűlt az üzemvezetőség és az üzemi bizottság, s azt tárgyalták, ki értesítse az érintett családokat. Olyan feladat ez mindig, amely elől a feljebbvalók és a szánandók barátai húzódoznak; végül is senki sem akar a fájdalom első kitöréseinek tanúja lenni, s ott állni aztán vigasz nélkül, lehetőleg gonosztevőnek érezni magát, aki az imént még boldog otthonba behozta a kétségbeesést. Az első két látogatásra hamarosan akadt hírvivő, a harmadik útra hosszú ideig senki sem jelentkezett, a tagok mindegyike visszarettent ettől a látogatástól. Annak a családnak két fia veszett ott az elmúlt három évben, s az utolsó, egy fiatal, huszonegy éves bányász odaát feküdt most a mosdóhelyiségeik mögött a ravatalozóban. A bénító csendben Brinkhoff üzemi bizottsági tag hirtelen az irodában ülő urakhoz fordult: „Én megyek!“ Szilárdan mondta, bár a hangja fátyolos volt, és figyelmesen vizsgálta társainak merev arcát, nem veszi-e á/t tőle valamelyikük az utolsó pillanatban az utat. De a hét arc csupán megkönnyebbülést árult el, mert találtak egy önkéntes jelentkezőt, és senkit sem kellett sorshúzással kijelölni, mint annyiszor. A Haugk család, amelyet Brinkhoffnak Ikellétt felkeresnie, a városszéli lakótelepek egyikén lakott. Az öreg Haugk, aki már egy évtized óta szilikózisban szenvedett, éppen a kiskertben dolgozgatott, amikor Bringkhoff a kertajtót kinyitotta. Brinkhoff megfigyelte, hogy az öreg Haugk olykor elengedte a gereblyét, felegyenesedett, kezéből ernyőt formált a szeme fölé, és lenézett az útra, amelyen Brinkhoff érkezett. Az üzemi bizottság tagja megállt a kertajtóban. „Jó napot, Wilhelm! Ne dolgozz annyit, másnapra is hagyj belőle! Jó idő van ma. Ideje is lassacskán.“ Brinkhoff mindezt lassan mondta, mintha a szavaihoz nem1 volna semmi köze. „Ja — szólt Haugk —, te vagy az. Jó napot, Fritz! Igen, a gyom csak nő, csak nő, ilyenkor már mindennap kell egy kicsit dolgozni a kertben, ha az ember meg akarja különböztetni a gyomtól a virágot.“ Haugk megint lenézett az útra. „Vársz valakit?“ — kérdezte Brinkhoff. „Hogy várok-e? Ugyan, a fiam még nincs idehaza, éjjeli műszakban! dolgozik, mindjárt két óra lesz. Megint kettős műszakot vállalt, esztelen gyerek. Tudod, most olyan remek menyasszonya van, és motorbiciklit akar venni. Na, hisz te is tudod, ahogy ez Max von dér Grün az üzemi bizottsági tag
